A bennszülött

Jézusszíve-kép lóg a falon a mezőkovácsházi gyerekszobámban. Csúcsára állított négyzet a keret, egy szöszi gyerekfej, az ég felé emelt kézben nagy teljesítményű Bunsen-égő. Jézuska, aki rám vigyáz.

1956. október 20-án költöztünk oda Szegedről, teherautóval.

Hosszú, meleg ősz, állok a kapuban, alighanem már iskola utáni kora délután, nézem a falut, ahol lakunk. Megáll egy nálam nagyobb fiú:

- Itt laksz?

- Itt.

- Akkor te vagy az, akik Szegedéből költöztek ide.

- Igen.

- Né, mi van a kaputokon!

- Mi?

- Pina!

Nézem a pinát, tetszik. Az iskolában ezzel van telerajzolva a „véce”, kerítéseken, házfalakon is sok van. Másnap a házi feladat végére be is rajzolok egy sor pinát a füzetembe, hogy szép legyen.

- Tanítónéni! Tanítónéni! Az új kisfiú pinákat rajzolt a füzetébe! - ez Ibi volt, a leckenéző az oszlopban. Volt fülnéző, körömnéző és nyaknéző is.

Egy K. Éva nevű lány jött oda: „Eljössz hozzánk délután játszani?” Más nem törődött velem, a hazugláda pár perccel korábban kezdte mondani, hogy mi történik Budapesten. Nagy volt az idegesség, a tanácsháza körül össze is gyűltek az emberek.

- Képzeld, édesanyám, a sarkon Lenin ellen tüntetnek! - ez a testvérem.

- Ki az a Lenin? - ez meg én vagyok. Arcról és névről még csak Sztalint ismertem.

A pártházból, tanácsházáról kidobálják Rákosi portréit. „Pörzsöljünk!” A lángok közt pödörödnek a frissiben leszaggatott Sztalin-képek is. Aztán a könyvek, táblájukon a Vezér profilja. Végül bármi, a felkiáltással: „Rákosi alatt csinálták ezt is!” Írógép, fényképezőgép, telefon, készpénz Kossuth, Petőfi, Dózsa, Rákóczi arcával.

„Jönnek az oroszok!” Vadászpuskás, fényescsizmás ember a hírhozó. A tömeg: „Nem szabad őket beengedni!”

Félóra múlva a játszótér körül állnak a tankok. A sor eleje már rég túljár a falun, lánctalpal Budapestnek. A vége még bent Romániában. Lehet, hogy átrohantak  volt „fölöttünk” pár óra alatt, mégis úgy emlékszem, mintha napokig tartott volna a csörömpölés. Mint a folyó: megérkezett a tanksereg, elment és jelen volt.

A hátunkon iskolatáska, körülálljuk őket, mutogatnak, jelvényeket adnak. A fölsősök: „Szpasziba!” Bemennek bárhová, ha az ajtóban éppen áll valaki, félretolják. Épp csak annyira törődnek velünk, amennyire az áthaladásuk érdekében kell.

Annyit tudok róluk, hogy ők szabadítottak fel bennünket, és látom, hogy mindenki fél tőlük. A felszabadulás napja azonban nagy ünnep. Sötétkék rövidnadrágban, szélpirosította combokkal. Mint amikor kórházba, temetésre visznek. Az iskolaudvari ünnepségen egy-két gyerek el is ájul. „Ez mindig így van.”

Másfél év múlva esett le a repülő.

A Bunsen-égő alatt állt egy asztal, annál írtuk a testvéremmel a leckét. Mellette, a spalettás ablak alatt egy dívány. Írhatnám, hogy rökamié. Sőt: rekamié. Mindkettő kárpitozott fekvőbútor. De ez dívány. Nem a francia, hanem a török szó.

Lecke vagy vacsora után, ha a szüleinknek vissza kellett menniük a postára dolgozni, mert a főpénztár „nem egyezett”, azon birkóztunk. Egy este mintha Hofherr (körmös)traktor száguldott volna keresztül a padláson, aztán egy hatalmas robbanás és csönd. Másnap tudtuk meg, „mi volt az?!”. Kigyulladt egy szovjet vadászgép, és az azóta Mezőkovácsházához csatolt aprófalu, Reformátuskovácsháza („Ref”) határában lezuhant.

„A pilóta azért halt hősi halált, hogy ne a házakra essen a gép. Elvezette a falunk fölül.” Állunk kívül a szovjet katonák kordonján, nézzük a katonai helikoptert, ami valami rangos tisztet hozott, és néznénk a lezuhant repülőt, de nem látjuk. Csak egy zsákot, egy katona teszi a helikopterbe. „Abban van a pilóta.” Áll ott egy másik katona is, a vállán ejtőernyő. „Az a rádiós. Kiugrott Bodzáson.” Csak jó pár nap múlva mehettünk a robbanás helyére. Már betemették, de apróbb alkatrészeket találunk.

Mielőtt hozzáfogtam ehhez az íráshoz, ellenőrizni akartam az emlékeimet, és levelet írtam Mezőkovácsházára, Balogh György helytörténésznek. Helyettem a válasza: „Sajnálattal közlöm, hogy a Mezőkovácsházán lezuhant szovjet vadászgéppel kapcsolatos kérdéseire nem tudok válaszolni. Az Ön értesülései a tényeknek megfelelnek, de a gép lezuhanásának körülményeivel Mezőkovácsházán semmilyen hivatalos szerv nem foglalkozott. Hiteles személyek visszaemlékezése szerint 1958. tavaszán, valószínűleg április hónapban történt a szerencsétlenség. A gép rádiósa Medgyesbodzás térségében ejtőernyővel kiugrott, s így ő állítólag lábtöréssel és egyéb zúzódásokkal, de életben maradt. A gép a volt Reformátuskovácsháza szélén a Száraz-ér partjára zuhant, tehát nem lakott területre. A visszaemlékezők szerint este 9-11 óra között. A lezuhant gép felrobbant. A lezuhanást követően az akkor már meglévő munkásőrség és a rendőrség lezárta a területet, és senkit nem engedtek a közelbe. Ezt követően két-három órán belül gépkocsival megérkezett egy orosz szakasz, vagy 25-30 katona, tisztek vezetésével, s ők leváltották a munkásőröket és rendőröket, s másnap reggel ők szedték össze a szétrobbant gép roncsait. A munkásőröknek és rendőröknek tovább csak olyan feladat jutott, hogy az orosz katonákat el kell szállásolni. Ez meg is történt az akkori pártbizottság (ma zeneiskola) nagytermében, melyet emeletes vaságyakkal rendeztek be részükre. Ezek a katonák a tisztjeikkel együtt mintegy 4-5 napig voltak itt. A gép lezuhanásával kapcsolatos vizsgálatot teljesen a szovjet katonai szervek végezték - abba a helyi hatóságokat nem vonták be, a vizsgálat eredményéről őket nem tájékoztatták. Mindezeket állították az akkori járási és helyi rendőrkapitány, a munkásőrség parancsnokhelyettese és az MSZMP volt járási titkára. Arra vonatkozóan, hogy a kivizsgálást végző szakasz és parancsnokaik honnan jöttek, szintén nem tudtak válaszolni.”

„Muszkák!” „Kik azok?” „Hát ők.” Játszótársam (dorkó, klottgatya), a túloldalra mutat. Szovjet tisztek osztaga fordul ki Fölföldiék bögrecsárdájából, demizson v ruké.

A muszka kiskunmajsai szó az életemben. Ott volt mindig a nagymamánál a nyaralás. És a temetőben, pár száz méterre a szovjet laktanyától, a békebeli háborúban elesett rokon keresztje: „Itt nyugszik Rádóczi Károly, meghalt az orosz elleni küzdelemben.”

Ha apám testvéreinek, apjának a sírját megkapáltuk, neki is mindig jutott virág: „Viszünk Károly bátyádnak is.”

Odaépítették a szovjet tiszti családok kétemeletes blokkházát a Nepomuki Szent János szobor helyére, a templom mellé, a falu közepére: Kiskunmajsai citadella. Orosz szó a piacon, a boltokban, az ivókban, orosz járókelők az utcán. Nagydarab asszonyságok ülnek bekerítve a napon, a toronyban a tűzőr legények, aratási idő, dél, talán épp most harangoztak. Az asszonyságok bő ruhájuk elejével legyezik magukat, körülöttük gyerekek rajcsúroznak, fejükön kerek, fehér sapka, keskeny peremmel. Messziről a parafasisakra emlékeztet. Majdnem olyan, mint ami a sivatagban vérző katolikus vitéz fejéről esett le a könyvben, amit Gerarda nővértől kaptam. Egy nyaralás titkában ő készít fel az elsőáldozásra: „Mi végett vagyunk a világon?”

A vitéznek nincs már sok hátra. Türelmesen áll fölötte egy sakál, várakozik az utolsó lélegzetre, amivel a haldokló a képaláírás szerint ezt mondja: „Míg a lélek harcol, addig mindig él.”

Járkálok a kerítés mellett, nézem a fehér sapkás gyerekeket. Ők pionyírok! Az ezred fiai! Timur… Itt a harangszóban is hős mindegyik. „Vörös zászló leng, lengeti a szél. / A csaták bíbor hajnalán; / Ment a hős brigádok élén / Sok amúri partizán.” (A daloskönyvet összeállította: Vig Rudolf, Benedek Árpád és F. Nagy László. Később F. nélkül, Nagy László.) Búzát, lisztet hoztak a háborúban kiszenvedett hazánknak. Szenet adtak és vasat, hogy föléledjünk. A gyerekeknek csokit, a lányoknak virágot. „Lenin! A hö-ős, ki csak né-é-pé-nek élt.” Mindent nekik köszönhetünk.  És ők csak úgy, itt ugrándoznak a kiskunmajsai porban, érintésnyi a közelség, csak ott a vaskerítés. Viszont a kapu, a blokkház oldalánál, nyitva. Bemegyek! Az asszonyságok rögtön abbahagyják a legyezgetést, föllendülnek a földre dőlt betonoszlopokról - vagy tizenöten, mintegy ezerkétszáz kilójukkal rohannak rám, s kihajtanak a nyitott kapun.

Mindenen rajta volt a hitelesítés. Ha ezt én akkor így, tény- és tárgyszerűen nem is tudtam, csak éreztem. Ahogy azt is, hogy valami mégsincs rendben. „Nem hihettem nekik, de az se ment, hogy nem hiszek nekik.”*

Akkor mégis inkább hinni, szebb az élet. És mi az, hogy „inkább” hinni? Alatta mi van? Tűzhányó? Pöcegödör? A kettősük?

Egy-egy pincében hatalmas ivászatok. És amikor berúgtak, a szovjet tisztek arról beszélnek, hogy ahol orosz katona vére folyt, az orosz föld. Barátság-ondóvezeték: ma is tudják, ki az, aki háborús nemi erőszakból jött a világra. „Hadfi!” És a történetek a rablásokról, a gyilkosságokról.

Az amerikai katonának volt órája, tényleg volt csokoládéja, konzerve meg kenyere. És ezekért cserébe, amikor megérkezett Olaszországba, a római katolikus lányok öt perc alatt leszopták. Neki nem kellett erőszakoskodnia.

Máshol vagyok. Viharsarok, Mezőkovácsháza. Nagy, földsűrű éjszakák, a sötétségbe az ekevasat bele lehet állítani. Ha valaki a gyerekszoba ablaka előtt elmegy, hosszú percek múlva is hallatszanak a lépései.

Szemben a járási rendőrkapitányság, tetején világító vörös csillag. Hogy működhetett a bekapcsolása? Felelőse volt? Kis zárt szekrényben a kapcsoló? A kapitánynál a kulcs? A fogda kulcsai mellett egy másik szögön a csillag kulcsa? „Mióta ember néz az égre…” Vagy semmi kulcsozás, a falon, a többi kapcsoló mellett egy másik, közönséges kapcsoló, és az vezérelte a csillagot?

Ezt látom minden este. A kapu fölött egy villanykörte, alatta Virágh elvtárs őrségben.

*R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. (Európa, 1990.)

Pompeji, 1991/2.