Jaktálás

Soha nem leszek már ép. Sok minden lehetek. Bűntelen, tiszta, sőt szent. Ez a lehetőség minden sorsban benne van. De ép már soha. Nem most, évekkel ezelőtt néztem így először magamra, és arra gondoltam, hogy öngyilkos leszek, hiszen így nincs értelme. „Minek?”

De nem lettem az. Nem attól féltem, hogy a halálom következtében ne nevelődnének föl a gyermekeim, de úgy döntöttem, hogy nem adom tovább a tragédiát. Múljon el, szakadjon meg bennem a fekete fonál.

Író vagyok, hírlapíró és költő. Mindez azért fontos csupán, mert ebből következik, hogy egész életemet a művelődésben, különböző szerkesztőségekben töltöttem. Nem voltam atomtudós, kém, repülőgép-tervező, rakétatechnikus. Még csak egy körlet titkainak tudója, sorkatona se. Ennek ellenére egy fegyveres testület, a soha el nem bocsátott légió állandó testközelségében, ellenőrzése alatt múlt az életem.

Első verseim 1966-ban jelentek meg az újvidéki Új Symposionban, itthon pedig a Tiszatájban és a Békés megyei Népújságban. Akkoriban Andrássy Lajos a Tiszatáj főszerkesztője. (Több, mint tíz éven át.) Lajos volt az apja is, de egy s-i-vel.

A fordulat éve után Andrási Lajos lett a szegedi postaigazgatóság személyzetise, apám pedig postamester volt Kiskunmajsán, s - korábban - a polgári demokraták egyik helyi vezetője. Emiatt került B-listára, s járt ki hozzá Szegedről Andrási Lajos és Zsákai szaktárs. Koszos körmű kezével Andrási rakta a szájába a tökmagot, köpködte a héjat a padlóra, és elmondta, hogy a kommunisták nem tudják megbocsátani apám kirándulását a polgári demokráciába. Vagy belép az MDP-be, vagy kirúgják az állásából. Aztán jött valami segítség, nem rúgták ki, csak áthelyezték. 1949-ben gyertyaszentelő Boldogasszony harminc fokos hidegében költözött a család Nagybaracskára.

Apám mindig arra vágyott, hogy Kiskunmajsán, a szülőfalujában éljen, de ez soha nem sikerült neki. Megátkozta idősb Andrásit. Ez fogott-e vagy egy másik, nem tudhatom, de tény, hogy rákban pusztult el, korán és csúnyán. (Rengeteg embert tönkretett a szegedi postaigazgatóság környékén. Ötvenhatban bujkált, mert megüzenték neki, hogy meztelenül ketrecbe csukják, és úgy fogják le-föl húzgálni Szegedében.)

Engem a fia fedezett föl. Beküldtem a verseimet a Tiszatájhoz, és Andrássy Lajos beült a kiadóvállalat autójába, eljött hozzánk Mezőkovácsházára, „szemügyre venni a tehetséges gimnazistát”. Apám töltögette neki a fröccsöt, ő ivott, szidta Ladányi Mihályt, a saját verseiből idézett, és biztatott a tanulásra.

Szegeden azzal kérkedett ebben az időben - a hatvanas évek közepén! - az irodalmi lap főszerkesztője, hogy biztosító tiszt volt Rajk László kivégzésén. Tudtuk, hogy ávós. Van ennek nyoma a Fazakas István-féle irodalmi lexikonban is. Ott azt olvashatjuk, hogy Andrássy Lajos két évig rendőrként szolgált. De nyilván rossz adatot írt be az egykori főszerkesztő a kérdőívre, s nem ellenőrizte senki. Egy másik adat is rossz az Andrássy-címszóban. Azt állítja a lexikon, hogy 1966-ban szerzett a költő magyar szakos diplomát a JATE-n. Klasszikus hazugság. Annyi igaz ebből, hogy a főszerkesztő valóban beiratkozott a szegedi bölcsészkarra, de már a legelső vizsgán kibukott. (Régi magyar irodalomtörténetből, Kovács Sándor Ivánnál. Aki a Tiszatájnál beosztottja volt a kollokvensnek.)

Az anekdota szerint meglátogatta egyszer Andrássy Katinka a Tiszatáj szerkesztőségét, és megkérdezte a főszerkesztőt: „Maga melyik ágból való?” Andrássy Lajos nem értette a kérdést, egyébként is csak azt válaszolhatta volna grófi névrokonának, hogy önhatalmúlag írja a nevét két s-y-nal. A kivégzést biztosító verselő ávós széplélek, aki a néphatalom költőjeként arisztokratizálta a nevét. Verseskönyveit a kulturált Illés Endre jelentette meg.

Csabára is többször fölutaztam abban az időben. Dobtáras munkásőrök álltak a megyei napilap portáján. Hónom alatt a verseimmel köztük kellett áthaladnom. Előnyös megvilágítású szerkesztőségi szobájában, nagy íróasztal mögött, kéziratok fölé hajolva ült a kulturális rovat vezetője, Sass Ervin. A redakció! És eszembe jutott a Nagyváradi Napló, ahogy Ady könyököl a kéziratok közt a nyomdaszagú teremben.

Meg akartam beszélni valamit? „Esztétikai tanácsért” mentem? Valami oka volt, hogy másfél órát vonatoztam oda és ugyanannyit vissza. Csak az elvágyódás? Már Békéscsabára is? („Belehalok, ha mondják, / hogy én itt szálltam útra…” Ady: El a faluból.) A rovatvezető elvette a kéziratot, és egy perc múlva én újra a munkásőrök között lépkedtem, de már kifelé. Jelenlétük természetes volt, vagyis nem kellett tőlük félni. Nehéz volt viszont leküzdenem az erről beszélő szavaktól való félelmem. (Mesélni valami szépet… ”M. Tamás (lymphoid leukémia) halála előtti órákban felhúzta két térdét, átfogta karjaival, és fejét előrehajtva himbálta magát. Az ügyeletes orvos, aki látta, pár hónap múlva K. István tizennégy éves lymphoid leukémiás fiúnál terminális fázisban ugyanezt a mozdulatot figyelte meg. Megkérdezte tőle: „Mit csinálsz?” István válasza: „Tamásra gondolok.”  […] a nagyobbak […] felismerve a helyzetet, olyan azonosításba menekülnek, ami már csak önmaguknak szól. (Ahogy István utánozta Tamás mozdulatait. Ami különben a ’jaktálásra’, a regresszív magányosság önelringató mozdulataira emlékeztetett.)” (Polcz Alaine: A halál iskolája.)

A többkötetes, megyei költő, Sass Ervin nem túl lelkesen ugyan, de közölte a verseim, cikkeim. Kevés találkozásunk mindegyikében volt valami borzalmasan hatósági. A redakció! És jövök-megyek a dobtárak között, a lépcsőház műmárvány csillogása, Lenin. Majdnem mindnyájan rímbe szedtük a nevét. Öt-hat éve, hogy véget értek a kivégzések. A megyében is. Amikről akkor én nem tudok, hanem állok az asztal előtt, és előveszem a verseket. Hátranézve tudom: a halál levegőjén erősödött a tüdőm.

És hosszabb ávószünet következik az életemben. 1978-ban kerültem a Magyar Hírlaphoz. A főszerkesztő Darvasi István ávós ezredes. A helyettese Varga József ávós alezredes. Ő zöld ávós, vagyis határvadász. Hozzá tartoztak a személyi ügyek, engem is ő vett föl a kulturális rovathoz. „Beszélgetést folytattunk”, amelynek befejeztével így szólt: „És a kormányt nem bíráljuk. A kormány a KB.” Bólintottam, a magázódásról ekkor tegezőre váltott: „Hát akkor, szervusz. Jó munkát!”

Ízléstelen, hogy nem azonnal kerestem az igazságot. Az elfelejtett abszolút mérték szerint erre akkor sincs mentség, ha volna. És ha már később, akkor magamon kell kezdenem. (Talán magamon fogom majd befejezni is. Ezt még nem tudom, ez még csak a felszín; s máris mennyire lent vagyok.)

Nem tudom, hogy ávósaim - Andrássy Lajos, Darvasi István, Varga József - kezéhez tapad-e vér? Lehet, hogy nem. Valószínű, hogy nem is tudom meg soha. A lényeg, hogy abban az időben - még akár két évvel ezelőtt is! - potenciális gyilkosoknak adom a kézirataim, velük beszélem meg, hogy a fiatal költő első könyvéről miért épp az a kritika jelent meg a kulturális oldal bal alsó sarkában 1980. március 7-én. És ez nem okozott problémát. Velük vagyok egy MSZMP-alapszervezetben. Ők támadnak meg, soha nem végzetesen. És ők védenek is meg, igaz, többnyire méltatlan módon: „Nincs még elég rutinja Zelei elvtársnak, csak azért adhatott hangot ilyen helytelen nézeteknek, minden kritika nélkül.” A telefonáló megnyugszik, az ügy el van kenve. Ami nemcsak az én kimentésem. Hiszen „az impresszumból” is átengedte valaki a „helytelen nézetet”.

Vagy így: „Igen?! Borzalmasan le fogom baszni a Zeleit! Ilyen többet nem fordul elő!” És nekem már csak annyit mond, hogy a szovjet nagykövetségről telefonáltak a Tájhivatalba. Máskor legyek óvatosabb a kárpátaljai magyarokkal.

Senki nem kényszerített rá 1980. szeptemberében, hogy belépjek a pártba. Piroskönyvem sorszáma: 1207770. Egyik ajánlómnak közvetlen főnökömet, a kulturális rovat vezetőjét kértem föl. Ő - saját elbeszélése szerint - pufajkás volt az ötvenhatos forradalom után: „Ez volt akkor a helyes döntés.” És már október 23-án is tudta, hol a helye. (Ez a mondat 1980-ban nem azt jelentette, amit 1990-ben.) Volt rovatvezetőm eredeti foglalkozása pedagógus. Egykori tanítványa mesélte, hogy az ötvenhatos események idején a tanár úr buzdítására elmondott egy lelkesítő verset. Ötvenhét elején a tanár úr, már pufajkában, elment érte, izgatás miatt. (Nem találta otthon. Így később a tanítvány is munkásőrnek állhatott.)

Könnyen lehet, hogy ma sincs lakásunk, ha nincs ez a rovatvezetőm. Ő telefonált nyolcvanban nyár elején, menjek be gyorsan a kiadóba, mert még félóráig feliratkozhatok lakásépítésre, vállalati hitellel. Most itt lakunk.

Egyszer interjúban akartam bemutatni a Szent István Társulat könyvkiadói tevékenységét. Az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása - „egyeztetés!” - nélkül abban az időben semmi ilyesmire nem volt lehetőség. És ott indokot kértek, politikait. A rovatvezetőm találta ki, amivel át lehetett verni Grnák elvtársat, az Egyházügyi nagy hangon és keményen alkudó illetékesét úgy, hogy ne is legyen átverve: „Indokoljunk azzal, hogy Lengyelországban nagyon rossz az állam és az egyház viszonya. A mi hazánk viszont olyan szocialista ország, ahol ez a viszony rendezett. És a kormánylapnak erről hírt kell adnia, hogy a Szent István Társulat könyveivel is az MSZMP politikáját reklámozza.” Grnák elvtárs nézett, hallottam, ahogy kattognak a fejében a váltók, és bólintott. Aztán megjelent az interjú a Szent István Társulat igazgatójával négy flekkben, két hasábon. Egy kényelmes munkanap teljesítménye. Ezzel szemben én háromszor voltam emiatt az Egyházügyi Hivatalban és háromszor a Szent István Társulatnál. Egy hét. És még így is sikerélmény. „Megkormoltuk!”

Élhettünk akárhogy, élhettünk jól is - mindig „ahhoz képest” éltünk. Minden pohár víz alján láthatatlanul ott volt az iszap. És egy napon a pohárban váratlanul zavaros lesz a víz, fehéren villannak meg benne a pondrók. A „keretek” ellenében váratlanul láthatóakká lesznek az élet méretei. Borzalmas pillanat: nem vagyok senki. Ami eddig történt, semmit se számít, ha mégis, kizárólag ellenem. És látom, amint a tenyeremen higannyá változik az életem. „Ennyi volt, elég.”

És nem történik meg. Úgyis mondhatnám: túléltem magamat. Egészen különös értelmezési helyzet. (Adott valamit a lét.)

Pompeji, 1991/2.