A ház

Volt egy házunk Jugoszláviában. Sok minden fejreáll e tényközlésben. Mindjárt a többes szám első személy, hiszen én akkor még nem is éltem. Magamra vetítem családtörténetünk olyan filmkockáit, amelyeknek nem voltam szereplője. Egyébként teljes joggal teszem, mert örökségem jelentős része, hogy házunk azután már soha többé nem lett.

Nem igaz a Jugoszlávia sem! Amikor a miénk volt a ház, akkor ott nem Jugoszlávia volt, hanem a király nélküli Magyar Királyság, s Jugoszlávia nem is létezett. Amikor pedig a határ átugrotta a kerítésünket, attól fogva a ház nem a miénk volt: egy új honfoglaló vette birtokába.

1944-et írtak, a szüleimnek, a testvéremmel együtt, egy őszi délután olyan gyorsan kellett elmenekülniük, hogy lényegében semmit nem hozhattak magukkal, a családi fényképek is fönn maradtak a falon. Az alsó középosztály divatja volt megörökíttetni saját magát, mint leendő őst, és a festménynél jóval olcsóbb képeket kirakni a falakra, Jézus szívével, Szűz Máriával, a kereszttel egy magasságban.

A keleti front még messze van, mutatott a térképre pacifista apám, miért kellene idegeskedni? És eléggé elrugaszkodva a valóságtól, a XX. századi tömegháborúk lényegéből mit sem értve, meg némileg talán a brit jogi hagyományokat is megsejdítve - e sejtéseinek később is komoly problémákat köszönhetett -, kijelentette, hogy az ő házába a háború be nem teszi a lábát.

Délről ellenben zúdultak fölfelé Tito partizánjai, korhatár nélkül mészárolták a magyar és sváb lakosságot, s valami katonai parancsnok fölhívta apám figyelmét, vagy tíz percen belül családostul fölszáll az utolsó vonatra, amely Szabadkán át Szegedre megy, vagy marad, de akkor lelövik a partizánok.

Fölszálltak a vonatra, s a mai határ innenső oldalára, öreganyámhoz érkeztek meg. A történetnek vannak hősi állomásai, amikor például anyám megállíttatta a vonatot, hogy egy tanyából tejet vegyen a bátyámnak. Itt én is megállok, mert eszembe jutnak azok, akiknek nem nyílt lehetőségük rá, hogy megállíttassák a vonatot, és tejet vegyenek a gyereküknek. Az üldöztetés „hierarchiája”: ettől is még szörnyűbb az egész.

A másik nagy epizód, amikor apám a Sárgán a lábon maradt kukoricában visszalovagolt, hátha tud lovat, kocsit fogadni, s némi bútort átfuvaroztathat a még nem egészen konyhakész demarkációs vonalon. De fordulnia kellett rögtön vissza, mert a partizánok azonnal hírt kaptak a látogatásról, és már várták is apámat. A szabadkai részben lövöldöztek, ő viszont a ló nyakára borulva Halas felé rántotta a zablát.

Elszállt néhány kínos esztendő, és utána sokáig nem történt a családunkkal semmi - ‘56, majd a hatvanas évek álkonszolidációja, amikor megindult egy kis mozgás a határokon is. Terjedtek a hírek, a jugoszláv Sztalin, Joszip Broz Tito országa amolyan napnyugatnak tetszett a napnyugatot sose látott fejeknek. Onnan is jött ismerős. Nem abban a faluban lakott, ahonnan elmenekültünk, de megfordult egykori házunkban, s talán nem is véletlenül. Elmesélte, hogy az új tulajdonos a régi képeket, a mi családi fényképeinket, kinn hagyta a falon. Csak alsó középosztály, az igaz, de mégis, fényképezkedéshez öltözött, szép arcú, kalapos nők, nyakkendős férfiak. És látogatója kérdésére, hogy kik azok ott a falon, az új tulajdonos így felelt: „A rokonaink, akiktől a házat örököltük.”

Elképzelem az unokájukat, aki már odaszületett. Talán már metszi a fát, amelyet anyám ültetett a bátyám születésének emlékére. Nem soká ki fogja bontani a virágágyakat, locsol, élvezi a friss levegőt, örül, hogy elmúlt a délszláv háború, jön a tavasz. Otthon van. És azt hiszi, hogy az én nagyapám az ő dédnagyapja. Rokonok vagyunk, testvérek szinte? Egyenes ági leszármazottai a borzalomnak, amelyet saját szemünkkel sose láttunk?

Vagy gondolkodásom annyira korszerű, hogy már öngyilkos? Ma nem szokás a provinciákban így gondolkodni? Nem érdekel, mi a szokás a provinciákban. Az érdekel, hogy föltehessem kérdéseimet. Az, hogy úszhassam, mert úszni jobb, mint száradni a parton.

Valószínűleg sose fogok találkozni nagyapám jóhiszemű dédunokájával. De ha mégis becsöngetnék egyszer, s ő ajtót nyitna, nem tudnék, és nem akarnék a tulajdonos lépteivel fölmenni a portára. Nem gondolnám, hogy annak a fiúnak, aki a kapukulcsot pörgeti a mutatóujján, szégyellnie kellene magát.

A ház áll, de úgy gondolom, hogy nekem vele nincs perem.

Magyar Hírlap, 1997. február 26.