És újra minden egy lehet?

Varázskép a századvégről: szemből nézve a császár, „a mi Ferenc Jóskánk”. Ha oldalról nézik, Kossuthot látni. Ő is a miénk. De ha a másik oldalról tekintünk a képre, Széchenyit adják ki a vonalak, „a legnagyobb magyart”.

Két hazánk van akkoriban. Az, amit 1849-ben elvesztettünk, a másik, amit 1867-ben megnyertünk. Laktuk mind a kettőt.

A kiegyezés után három évvel megjelent egy érdekes gyűjtemény Tóth Kálmán szerkesztésében, az Athenaeum betűivel, „Pesten”. A Honvédmenház könyve volt ez. A kiegyezés szabadabb levegőjén veteránok emlékeznek a könyvben a szabadságharc dicső napjaira, s próbálják hétköznapi szabadságharcukat az elbukotthoz illeszteni, mi több, hozzáforrasztani. A sikert a . röntgenképek és társadalmi zavaraink ma is mutatják.

Úgy hódol ez a szellem 1848 előtt, hogy hódol - ugyanazzal a meghajlással - az uralkodó előtt is, aki leverette. A kötet elején olvashatunk például egy különös toborzóverset. Elég hosszú, a legtanulságosabb két szakasz így szól: „Adjunk hálát az Istennek! / Jóra vitte a fejedelmet, / Szabadságunk visszaadta, / Honvédeink' feltámasztja. / Dicsőségünk újra támad, / Mehetünk már katonának... / Vörös csákó, vörös nadrág... / Fel honvédnek fiatalság!”

Még messze van, de már „kutya Szerbiához”, Doberdóhoz, Kolcsakot hajtó „önkéntességhez” veszi a csákót, húzza a veres nadrágot, a szabadság jelmezét a magyar. Most azonban ne ezzel foglalkozzunk, hanem olvassuk tovább Zalár József strófáit! Bekövetkezik a malőr, a toborzáson ott terem két egykori honvéd, két hadirokkant koldus: 1848, Kálna, Nagysalló, Szolnok, Isaszeg, Bicske, Vác csatazaját, lobogó zászlait idézik. Meg a bukást. Az aradi akasztottakat.

Mi a teendő? A korszellem így oldja fel az ellentmondást, sorozva egy svadronba régi és új huszárt: „Vén honvéd az új honvédet / Nézi, nézi... szíve éled, / Lelke szemén könnybe ragyog, / S így kiált fel: Hejh magyarok! / Régi vagy új - új vagy régi: / Azt a zászlót meg kell védni!”

Micsoda átöltözős színházi komédia. A császári zubbony alatt a negyvennyolcas atilla, és fordítva. Attól függ, honnan nézzük. Egymás kontúrjain át- meg átrajzolódva, terepvágtában a varázskép lovasai, új s még újabb pusztulások felé.

Ötvenhat után - ahogy a fordulat éve után is - újra el kellett temetnünk magunkban egy hazát, míg odakint raktuk egy másiknak a folyvást fejünkre hulló köveit. Nagyon látványos állítás, de talán még igaz is egy kicsit, hogy a Kádár-korszak olyan Bach-korszak, amelyik már az 1867 utáni mechanizmus szerint is működik, annak a mechanizmusnak a kettősségeivel együtt, csak az akkorinál rosszabb helyzetben.

Ez véget ért. De mennyire ért véget? Annyira-e, hogy újra egy hazánk lehet, „itt belül” és „ott kívül”, amint pár száz évvel korábban ez természetes volt?

Heti Világgazdaság, 1991. július 20.