Ők, sajnos, én vagyok

Állok az esőben a salgótarjáni sportcsarnok előtt. Bent az MSZMP 15/1-es kongresszusa. „Ez a párt nem az a párt”, tehát első ez a kongresszus. De „vállalja a munkásmozgalom haladó hagyományait”, vagyis e kongresszus mégiscsak a tizenötödik. Merő misztikum. Már-már el is feledtetné a kérdést, hogy mi köze volt „a munkásmozgalom haladó hagyományaihoz” az előző tizennégy kongresszusnak.

Középen nejlonkabátokban sok-sok ifjú rendőr áll. Biztosítva a kommunisták által oly gyakran horthystának titulált államrezon szabad szombatján a kommunista küldöttek zavartalan együttlétét; tizenegy nappal az ötvenhatos forradalom 35. évfordulója előtt, két kilométernyire a pufajkások rendezte 1956. december 8-i vérfürdő színhelyétől. (Remélem, az MSZMP-kongresszus második napját nem november 4-én fogják tartani...) Kívül a Pofosz tüntetői, akik miatt reggel bizakodva nyitottak ki a tarjáni virsliárusok, de a jelzett huszonötezer helyett körülbelül kétezren lehetnek.

Adott volna a feladat: arról beszélni, kik ők ott bent, és kik ők idekint. Ezzel szemben a kényelmetlenebbik megoldást választva végignézek magamon, és azt mondom: mi vagyunk, hiába beszél nekem Thürmer Gyula meg Fónay Jenő. Egyikük a munkásoktól rendőrileg védelmezett MSZMP-kongresszus zsűrijében, másikuk a tábla alatt, amit még a pártállami városi tanács helyezett el a december 8-án lelövöldözött gyerekek és felnőttek emlékére. Fónay azt mondja, hogy „akkor” a történelemcsinálók „mi voltunk”.      A történelem, bármilyen kínos is, csapatmunka. „Akkor” történelemcsináló volt „a tankok mögül előcsúszó hatalmi gyászhad” is. Sőt, még a tankok is. Ők csak igazán. Azért néz ki így a történelmünk.

Tisztelem Fónayt, 1956 szabadságharcosát. Ismerem történetét, s a társaiét is. De nem tudom tisztelni, hogy ma, szenvedéseik után és kifosztottságukban úgy viselkednek, mintha az egész országban egyetlen nemzedék létezne, az övék. Születtek itt azóta néhányan. Kijártuk az illegitim iskolákat, illegitim érettségi bizonyítványunkkal illegitim főiskolákra és egyetemekre jelentkeztünk, ahol illegitim diplomákat szereztünk, és most illegitimek a fejünkben a modális segédigék meg a négyzetgyök kettõ.

Thürmert egyelőre nem tisztelem. Őt sajna még csak nem is idézhetem. Kongresszusával együtt oly hermetikusan elzárkózott, hogy nem tudom, mirõl beszélt. Kénytelen vagyok emiatt korábbi szövegére támaszkodni: a nyilatkozatra, amit az augusztusi moszkvai puccs idején tett. Így szólt a kérdés: „Nem ellentmondásos-e, hogy önök alkotmányosságról beszélnek, miközben a Janajev-bizottságot támogatják, hiszen a szovjet alkotmányban utalás sincs erre a testületre?” Thürmer válasza: „A történelemben vannak rendkívüli helyzetek.” Közérthető kijelentés. Mindaddig emlékezetünkben kell tartanunk, amíg a környező feszültségek, háborúk miatt a „történelem” nálunk is produkálhat esetleg „rendkívüli helyzeteket”. Nem kevesebbet jelent ugyanis, mint hogy a magát „nem annak a pártnak” hirdető „ez a párt” mégiscsak „az a párt”.

Az antikommunista tüntetőket felvezető autó hangszórójából újra a halottak névsorát halljuk. Közben kiabálnak az egykori politikai foglyok és unokáik. Különböző nemi szervekkel, nedvekkel hozzák testi kapcsolatba az MSZMP új szervezeti szabályzatán munkálkodókat, és leszámolást emlegetnek. Egyre egyértelműbb, nekem – zsebemben a régi, illegitim személyi igazolvánnyal, benne alkotmányellenes személyi számommal – sem a bentiek, sem a kint kiabálók nem kellenek.

Ekkor azonban valami mást hallok. A halottak névsora után a Nógrád megyei bűnösök néven nevezése következett. Ez kellene! A néven nevezés, az elszámolás. De ezt eddig nem kaptam meg.

Hogy el ne felejtsem: Salgótarján üres volt 1991. október 12-én, szombaton.

Heti Világgazdaság, 1991. október 19.