Színmagyarok

- Negyvenöt éve ez az első villa, amely Borszéken épül! A palackozó tulajdonosáé. Tudod, akinek a kisüzemét lent a völgyben mutattam. Magyar magánpalackozó! A hegyoldalból ingyen jön a borvíz, csak beleteszi az üvegbe, eladja, és itt a sétányon máris emelkednek a hatalmas ház falai.

- El lehet intézni, hogy valaki magánpalackozót nyithasson?

- Ebben az országban mindent el lehet intézni. Csubuk. Török eredetű román szó, azt jelentette: dohányra való, baksis. Ma bármilyen adomány, amelyet az ügyét intéző embertől elvár a főnökök, kisfőnökök, titkárnők, portások, sofőrök hada. Alsó határa is végtelen. Már egy műanyagfésűt is elfogadnak. Aki adott, az a mi emberünk. Omul nostru. És egészen másképp beszélnek vele. A palackozós legalább a mi fajtánk.

- Magyarok a magyaroknak, románok a románoknak minden gazemberséget elnéznek?

- Meg kellett tanulnunk románul élni Đ állítja a vendéglátó. - Hogy az elpusztulásunkat késleltessük.

 +

A századfordulón emelt magyar, a két háború közötti román villákat 1948-ban államosították, s beindult a szakszervezeti üdültetés: tömegturizmus nulla befektetéssel. A tulajdonosok helyét a villafelelősök vették át.

Némelyikkel ma is lehet találkozni. Mosolyogva, tenyerét dörzsölve üget a lépcsőn, hajlongva kínálgatja szétrohadt fürdőszobáit, ahol a csapból nem víz jön, hanem a fal, amelyre Ferenc József vagy Hohenzollern-Sigmaringen Ferdinánd idején fölszerelték. A villafelelős szép székelyesen beszélve úgy ajánlgatja koszos és redves szobáit, mintha a király nyaralóját akarná kiadni. És dicséri a vendég okosságát, amiért őt választotta. Megjelenése, föllépése tökéletesen megfelel az állításnak, miszerint Romániában a hetvenes években a biztonsági szolgálat, a szeku kezébe került a turizmus. Először a tengerpart, azután a hegyvidéki üdülőhelyek. Korrupció, lopás, rablás. A villákat kirámolták, eltűntek a még ép csillárok, a megmaradt perzsák: a második kifosztás az államosítás után.

A harmadik most történik, az 1990-es változás hozta. A régi kézből minden kicsúszott. Új kezek nyúlkálnak a maradék vagyonért, és a roppant természeti értékekért. A román hatóságok nagyon törik rajta a fejüket, hogy azokat az erdélyi turisztikai központokat, fürdőhelyeket, amelyek még magyar kézen vannak, miképp szerezhetnék meg a törvényesség látszatának megőrzésével.

Nagy köszönések, bratyizós-szívélyesen, túl hangosan és túl kedélyesen: fekete ingben, fekete nadrágban a magyar magánpalackozó közeledik.

- Ne feledd - kiált rá a vendéglátó -, tegnap megígértem, hogy huszonnégy óra múlva leveszem a táblát a palackozódról, ha nem lesz kint két nyelven a firmád! Ne csak románul, írd ki magyarul is.

A magyar magánpalackozó nevet, bólogat, és integetve ballag lefelé. Mi a forráshoz érünk, amely a húszas években szűnt meg csobogni. Egy kicsit zavaros lett a víz, és az új bérlő, egy bukaresti bank, tulajdonosi jogokat gyakorolva, megfúratta. A forrásból eltűnt, s a környék házainak udvarán, pincéiben tört fel a borvíz, ott buzog ma is, tyúkólak szegletében, szemétdombok mellett. Soha többet szóba se jött a dolog.

 +

Ha az állam nem tette volna tönkre, itt meg lehetne élni a turizmusból. Belátni egy szobába, az ágy meg van vetve, a plafon a vetett ágyra szakadva. Más villák, tizenhét vagy tizennyolc, leégtek. Szilveszterkor a beutalt fiatalasszony elfelejtette kihúzni a vasalót. Mire a tűzoltók kiderítették, hogy befagyva az összes tűzcsap, a kétemeletes házból csak a kazánház és a kémény maradt. Egy másik villába dobkályhával fűtöttek be, és a kipattanó szikra végzett a bojár elkommunizált nyaralójával. Olyan is volt, amelyet lebontottak, mert megette a gomba. Itt fából építkeznek.

Mára eltűnt a székely díszkapu is, amelyet 1990-ben a rövid lejáratú forradalmi elnök - ő a vendéglátóm - faragtatott. Az üdülőtelep bejáratánál kellett volna fölállítani, úgy mint rég, de mind csak várták a megfelelő alkalmat, amikor a székely kapu nem sérti a többséget.

A nagy várakozás közben a díszkapuból kinek kiskapuja lett, kinek fejszenyél.

Lefelé jövet, a kisüzem mellett, megkérdezem a vendéglátót, akkor a tábla most lekerül?

- Majd.

A magyar magánpalackozó magyar munkásnői nem egészen fehér köpenyükben az üres üvegekkel teli ládákat tornyozzák. A palackozós egy milicistával beszélget. Mosolyognak, a rendőr másfél-két percenként elindul, megy néhány métert, ott alaposan körülnéz, besétál a palackozóba, a raktárba, közben egy pillanatra se hagyja abba a mosolygást, a ládák oszlopai közé is befurakszik, gesztikulál, rágyújt, a palackozóst is megkínálja.

Szemben a „Bufet-Büffet”-tel (így van kiírva) a hússütőnél kikérünk egy üveg murfatlárt, s ezt még háromszor megismételjük, miközben Rudi a szakszervezeti hőskorszak szexturizmusáról mesél:

- Ha magányos nő szállt ki a buszból, egy gyerekkel, akkor biztos, hogy azért jött. A gyereket hozta spanyolfalnak. Mi tudtuk, hányas számú villában vannak olyan kicsi szobák, amelyeket nem adnak ki. Este tizenegyig járt a beutaltaknak a kimenő, de csak olyan forma volt ez is, nem kellett betartani. Különben is, a kezünk tudta, hogy melyik villánál hová kell nyúlni a kulcsért, és éjfél után mentünk az anyukával föl az üres szobába. Az volt az életcélom fiatalkoromban, hogy mind a százvalahány villában dugjak egyet! Nem sikerült.

A fa alatt az erdei munkásokkal beszélget egy másik rendőr. Van belőlük vagy harminc az alig több mint háromezres Borszéken. Megduplázták a számukat, ahogy Erdélyben mindenütt. A veszélyes vidéken a fizetésük is több, mint Óromániában.

- Lesi a potyát - mondja a vendéglátó. - Mikor fizetnek már neki valamit.

A szomszéd asztalnál róka- és hiripgombát árulnak a Maros-völgyi cigányok. Teljesen meg lehet bízni bennük. Jönnek fölfelé, gyűjtik a gombát, magyar vidéken magyarul, román falvakban románul adják el az árut. A gombatudomány alapja az előítélet: amit nem ismerünk, mérges.

A murfatlártól kipirulva a szállásunkra indulunk. A sétány elején három-négy milicista beszélget, a milícián a legszürkébb hétköznapon is kint a kék-sárga-piros trikolor, s föléírva: Románia.

 +

- Na, most levesszük a táblát! - csillog a vendéglátó szeme. Bemegy a palackozóba, és kér egy széket az elárusítónőtől.

- Ott van.

- Ez nagyon gyenge, leszakadna alattam. Nincs másik?

A nő rázza a fejét.

- A ládák - mondom.

- Fogjad, le ne dőljenek.

Az elárusítónő az ajtóból figyeli a cselekményt.

A vendéglátó már le is ugrik, kezében a magyar magánpalackozó román táblája. Viszi haza.

Fölmegyek a szobámba, s negyedóra se telik el, a palackozós hangját hallom, ahogy a sétányról hatalmas hangerővel keresztülkiabál a tisztáson:

- Hogy csinálhattál ilyet? Hát hogy engedhetted meg magadnak, hogy levedd a táblát? Azért, mert románul van? Hát a borvizet a román emberek veszik meg tőlem! - A palackozós néhányszor még elordítja e mondatok variációit, és amikor kétszáz százalékra biztos lehet benne, hogy most már tényleg mindenki hallotta, ami történt, levonul a színről.

A vendéglátó a földszinten van, lemegyek hozzá.

- Most mi lesz?

- Visszateszem - mondja. - Számolok magamban tízig, és indulok.

A magyar magánpalackozó egynyelvű cégtáblájával ballagunk lefelé a sétányon. Újra elmegyünk az épülő villa mellett, amely negyvenöt éve az első.

A magyar munkásnők mind kijönnek a palackozóból, és a tájba simulva, oldalról követik az eseményeket.

A két ládát megint a falhoz támasztom, és fogom, nehogy ledőljenek.

- Kitöröd a nyakad! - mondja az elárusítónő, az ajtóban támaszkodva.

- De rosszul érezheti most magát a főnököd - felel a vendéglátó, és helyére igazgatja a táblát.

Magyar Hírlap, 1996. június 15.