A csodás pénzszaporítás esetei

 „Jogállamban a pénz a fegyver.”

 (József Attila: Gyönyörűt láttam)

Amikor az emberek úgy érzik, hogy már csak a varázslat segíthet rajtuk, hinni kezdenek a varázslatban: a piramisjátékokban, a többszintű értékesítési rendszerekben (divatosan multilevel-marketingnek mondják ezt), és a Caritasban is, hogy a horoszkópról meg az üzletkötési jósokról ne is beszéljünk.

És ne feledkezzünk meg arról se, hogy a korai kapitalizmusban a kereskedelem rohamléptekben haladt a termelés előtt. Így van ez a mai magyar kereskedelmi diktatúrában is, amiben van szerencsénk leledzeni. A termelésbe befektetett tőke jó ha tíz-tizenöt százalékot hoz. Az első évben esetleg annyit se. A kereskedelembe benyomott pénz haszna nyolcvan százalékos is lehet, mert veszek, eladok, és egy évben akár hatszor megforgathatom a pénzem.

A manapság nálunk is népszerű gazdasági mágiák erősen amerikai szemléletűek, nem árt végiggondolni őket. Mert aki az amerikai szemléletet nem érti, azt úgy tiporja le, hogy azt se tudja, mi történt vele. Aki megértette, annak lehet egy szemernyi esélye.

A mágia lényege: az a jó, aminek nincs költsége, és sok pénzt hoz.

Építsük fel gondolatban a hétszintes multilevel-rendszert. Egy ember áll a csúcson, és ő csak hét emberrel foglalkozik. Az alatta lévő hét mindegyike ugyancsak hét ügynökkel foglalkozik, tehát senki sincs sok emberrel túlterhelve, mégis a csúcs alá így már hétszer heten, negyvenkilencen tartoznak.

Cseles közgazdász-pszichológus-matematikusok kimutatták, hogy az ilyen szervezeteknél az ötös-hetes elágazások a legjobbak. Valamint megmérték azt is, hogy egy főnök öt-hét közvetlen beosztottat képes a leghatékonyabban irányítani.

A hét hatványai szerint haladva, a második szinten dolgozó negyvenkilenc ügynök mindegyikéhez ugyancsak tartozik hét másik. Vagyis negyvenkilencszer hét, tehát háromszáznegyvenhárman lihegnek a harmadik szinten. Mindegyikük hét újabbat irányít: ők a negyedik szinten izzadó kétezernégyszázegy ügynök.

Itt már látható egy hirtelen mennyiségi növekedés. De mi ez ahhoz képest, hogy az ötödik szinten tizenhatezernyolcszázheten rohangásznak? A mindegyikükhöz tartozó hét másik együttes száma: 1 millió 176 ezer 49. Hogy a hetedik szintre leérjünk, ezt is be kell szorozni a mindegyikükhöz odakapcsolódott hét legalsóval.

1 176 049 X 7 = 8 232 343

Egyetlen csúcsfigura képes lehet rá, hogy egész Magyarországot megszervezze. Egy ilyen rendszer azonban sose ideális: nincs meg mindig, mindenütt a hét szint, s ha meg is van, elakadnak „a vonalak” valahol.

A hálózatot - mint a kereskedelem más formáit is - az előállítási költség (illetve a nagykerár) és a fogyasztói ár közötti árrés tartja életben. (Mai világunkban egy termék előállítási költsége átlagosan egyharmada a fogyasztói árnak. Az összes többit azért fizetjük, hogy működjön a rendszer. Vagyis ha egy boltban kilencvenkilencezer forintért megvesszük a hifitornyot, harmincháromezerbe került a torony, és hatvanhatezerbe, hogy az eladó azt mondja: „Tessék parancsolni!”)

A többszintű értékesítési rendszerekben - amilyen az Amway is - az árrés nem egyenletesen oszlik meg. Lefelé haladva nem egyre kisebb, hanem egyre nagyobb lesz. A csúcsembernél minimális az árrés, de - példánk ideális esetében - cirka tízmillióan szorozzák az ő kicsi árrését. Hisz nem csak a legalsó 8 232 343 tejel fölfelé, hanem a hatodik, ötödik satöbbi szint ügynökei is küldik fölfelé a hasznot. Az árrés legalul a legnagyobb, hogy az ott ügynökösködők is tudjanak még valamit keresni. Nemcsak azzal, hogy eladnak, hanem úgy is, hogy a rendszer termékeit ők olcsóbban vásárolják meg.

A nagyszerű Amway-ügynökök azok közül kerülnek ki, akik e rendszernek csak a részleteit értik. Aki az egészet átlátja, az már vagy fönt van a rendszerben, vagy nem csinálja, hisz föl csak úgy kerülhet, ha minél többeket maga alá dolgozik.

A pénzküldő és a piramisjátékok is hasonló módon, szinteken üzemelnek. Elköltök például hatszor tizenkilenc, összesen száztizennégy forintot arra, hogy hat embernek levelet küldök. Minden levélben ugyanaz a hat név, ugyanabban a sorrendben. Megkérem a címzetteket, hogy a sorban elsőnek küldjenek száz forintot, a nevet ezután húzzák ki a sorból, s a maguk nevét írják alulra. Az én nevem után. Ezt követően már semmi dolgom nincs, csak azt kell várnom, hátha lesznek olyan hülyék, akik föladják a pénzt, és hátha eljut így a nevem az ötödik, hatodik hatványig. (Ne menjünk el észrevétlenül amellett a tény mellett se, hogy a mostanában ugyancsak divatos (piramis és más) levelezési nyerő játékok egyik haszonélvezője a posta. Ő az a vállalat, amelyiknek minden levélen haszna van. Lehetséges, hogy - a kézbesítésen kívül! - tesz ezért a haszonért valami mást is?)

Minden értékkezelő rendszerben kell egy forrás. A tisztán pénzküldő rendszerekben a forrás az ember, aki a pénzét odadja.

Játsszunk ennél érdekesebbet, egy kis piramist. Most ne én legyek a rossz példa, hanem Ön, Kedves Olvasó. Megígéri a barátjának, hogyha ad most önnek százezret, nyolc hónap múlva nyolcszázezret kap vissza. Ami be is következik, de úgy, hogy ön - ugyanezzel az ígérettel! - közben másik hetet is beszervezett.

Az újabb hét miatt, hogy betarthassa Ígéretét, hétszer hetet kell beszerveznie - és a sor elején állók már tényleg kezdik is visszakapni a pénzüket, megnyolcszorozva. Ők az ön ingyenreklámjai. Híresztelik, hogy ez milyen bomba üzlet. Önnek. De ők ezt nem tudják. A pénzzel a zsebükben már nem gondolnak arra, hogy az emberiség, Magyarország, Csongrád megye, Szeged létszáma véges. És a sor végén mindig ott lesznek azok, akiknek már egy fitying sem fog jutni.

Más a helyzet, ha bekapcsol egy külső forrást. Befekteti a beszedett pénzt, s így az ön működő tőkéje a mások pénze lesz. Ne az iparba fektesse be, ott lassú a megtérülés. Alapozzon a kereskedelmi diktatúra hatvan, nyolcvan, olykor száz százalékos hasznára. Miközben a mások pénze önnek dolgozik, a befizetők első körei sem járnak rosszul. „Vállalkozása” valószínűleg ebbe fog belebukni. Mert úgy megindul majd önhöz a pénz, hogy hosszú távon már nem fogja tudni teljesíteni sokszoros fizetési kötelezettségeit. Még a viszonylag nagy kereskedelmi haszon ellenére sem, hiszen az üzlet annyira beindult, hogy a gyenge vásárlóerőt is szponzorálnia kellene ahhoz, hogy mindent megvásároljanak öntől - mondjuk a hatodik kft.-bejegyzés útvesztőjébe rejtett boltjában.

A külső erőforrásnál tartva, meg is érkeztünk a kolozsvári Caritashoz, ami nemrég omlott össze. Most játsszunk logikai játékot! Rákényszerít erre az, hogy a „Caritas” valóságáról dokumentumokat bizonyára nagyon soká láthatunk, ha egyáltalán...

Köztudott, hogy Szerbia nem éppen kőolajtermelő ország. Mégse fogyott ki az üzemanyag, holott mióta tart az embargó. Már rég ki kellett volna száradnia az összes katonai járműnek. És gyógyszer is van. Élelmiszer is.

Román olajszállítás Kis-Jugoszláviába? Szinte biztos. Alacsony kitermelési költségek Romániában, a csillagos égig fölszökött energiaárak Kis-Jugoszláviában. A legjobb üzlet. Csak az nem biztos, hogy a Caritason keresztül ment. De a Caritas volt az egyetlen „közintézmény”, amely ilyen mennyiségű pénzt forgalomba hozhatott.

A pénzforgalommal függ össze a másik tökéletesen logikus feltételezés is: a román kormány nyomtatta a lejt, és a Caritason keresztül vetette be. A többletben nyomtatott pénzt nehéz forgalomba hozni, mert havonta nagyjából meghatározott mennyiségű pénz jön be a bankokba, és meghatározott mennyiségű megy ki. Ha sokkal több van, azt valahogy ki kell juttatni. Lehetőleg úgy, hogy a módszer egyúttal az infláció mértékét is elfedje, ami a politikai hatalom fönntartásának fontos pillére. A Caritashoz betett százezer lejek fejében a többletben nyomott pénzből fizethették ki - egy ideig - a nyolcszázezreket. És a milliókat. Értéktermelés, áru nem volt mögötte. A román gazdasági csoda tehát föl is verte Kolozsváron az árakat. Így lett belőle a legdrágább város, ahol külön taxiszolgálatot kellett szervezni a pénzüket hazavivő emberek szállítására. Akik attól kezdve hülyének nézték, aki fizetésért dolgozik. Egyáltalán - aki dolgozik. Ilyen mértékű morális csapást eddig soha nem sikerült a „kincses” városra mérni.

Volt aki azért települt át, mert nem volt hajlandó részt venni ebben, és kitaszította a környezete. Ugyanakkor megbízható román embereknek így tették lehetővé, hogy komoly gyárakat vásároljanak meg Erdélyben. Bárki fölteheti nekik a kérdést: honnan a pénz? A Caritasba betett takarékkönyv haszna! És nincs több vita, mert a Caritas törvényes volt. Magyarország semmit nem tett ez ellen.

A világ egyik legfejletlenebb országában egy pofa ekkora pénzeket ki tudott fizetni. Milyen vállalkozásokból? Mit termelt? Mit hozott létre, amit bármikor megnézhetnénk, hogy igen, ez az, innen jött a haszon?

Jogállamban a pénz fegyver, másutt atombomba?

Délmagyarország, 1994. április 19.