Ria, ria, kálvária!

Zokogóünnep a szlovákiai Udvardon

Bonyhádon még ma is, fél évszázad után, ha Gergelyéket keresi az idegen, az őslakosok visszakérdeznek: „Melyik Gergelyék? A cseszkók vagy a székelyek?” Mert az egyik Gergely családot a Felvidékről, a másikat Erdélyből tette ugyanott partra a második világháború. A szlovákiai Udvardon pünkösdkor először találkoztak az ötvenháromfelé szétszórt egykori udvardiak, hogy együtt ünnepeljék kálváriájukat.

Bánatosan hívogat a tárogató, a tűzből mentett hangszer szombaton este az udvardi szövetkezet közösségi házában. Nem volt nagy hírverés, csinnadratta, már egy éve, hogy szervezni kezdték a találkozót. Bérbusszal jönnek a Bonyhádra, Szarvasra, autóval a Pestre toloncolt udvardiak. Baráti kézfogás. Itt van a falu volt polgármestere is, és a tsz-vezető, akik tényleg szlovákok, és itt az egykor kényszerből szlovákosított újramagyarok, és akik ott vagy itt - itthon vagy otthon - mindvégig kitartottak magyarságuk mellett.

Étel-ital rogyásig, a vendégek kitűzőt kapnak, rajta nevük és új lakhelyük. De senki nem a kitűzőt böngészi, megismerik egymást: „Pont olyan vagy, mint ötven éve, csak közben megkopaszodtál!” „Többen vagyunk mi, hazatértek, mint egy jó falusi lakodalomban.” A megrendülés fedőszavai. Barátok, akik kamaszként szakadtak el egymástól, rokonság, amely a kollektív bűnösség kikiáltása óta nem ült együtt a vasárnapi asztalnál.

A kassai kormányprogrammal és a híres-neves demokrata, Benes Edvard dekrétumaival kezdődött 1945 tavaszán: a német és magyar kisebbség kollektív bűnösségéről, a csehszlovák-magyar lakosságcseréről. Párizsban 1947. február 10-én aláírták a két ország békeszerződését, semmi nem állt most már a kitelepítések útjába. Száraz József, Udvard polgármestere pontos adatokat sorol: az érsekújvári járásból 2 017 család,

8 570 személy jutott a kitelepítettek sorsára, ebből 700 udvardi polgár. Csehországi kényszermunkára 500 embert vittek el a faluból. „Talán valaki egyszer bocsánatot kér a történtekért.”

Az ünnepi köszöntők után szétszéled a nép, vár mindenkit a család, hogy aztán a békés délutánban újra összegyűljenek az első világháborús emlékmű tövében. Csüggedt kőharcos lábához kerülnek a koszorúk. „Hogy mellénk szegődik-e a szerencse ebben a háborúban? Már most minden jel az ellenkezőjét mutatja” - mondta 1914 augusztusában a birodalom császára és királya, aki kötelességből, nevének becsületéért indította el a világméretű öldöklést.

Az emlékmű másik oldalán újabb tábla, a második világháború udvardi elesettjeinek névsorával. Aztán egy még újabb, a holocaust áldozataival. Idősb, ifjabb, legifjabb Kovács János, az Istenesek, két háborúban is, a Messingerek a deportáltak között, négy Galla az elsőből, négy Galla a másodikból…

Megy a menet a kálváriadombra. Pintér Lajos meséli:

- Negyvenhatban, éppen pünkösdkor kerültem haza a háborúból. Nem sokáig hagytak békén. A mi családunkat az első vagonnal zsuppolták Magyarországra. Egy téli napon, 1947. december 12-én, azt se tudtuk, hová indulunk. Három napig a síneken vesztegeltünk, aztán szétszórtak bennünket a Szarvas környéki tanyákra, önként áttelepült tótok házaiba. Nekem itthon három lovam, három tehenem volt, szép portám, vízzel, villannyal. Odaát nincstelen lettem, vályogház várt, a szalmatetőn beköszönt Isten szabad ege. Tíz évig ládában tartottuk a ruhát. Hátha egyszer úgy döntenek valahol, hogy ugyanolyan sebtében visszajöhetünk, mint ahogy elhajtottak bennünket Udvardról.

A Gallák közül nem mindenkivel a háború végzett. Galla Lajos, a kitelepítésre ítélt egykori községi bíró, 1948. március 19-én az udvardi állomáson halt meg. Nem érte meg az érte küldött marhavagont.

A szarvasi transzporttal kényszerleszállt a vonatról egy- és kétéves gyerekeivel Pintérova Mária, aki most mégis vendéglátó. Hatvanháromig tartott, míg visszaküzdötte magát Udvardra. Addig Pestre ingázott, hogy a piacolásból félrerakott pénzen fővárosi ügyvédet vegyen, aki a diktatúra terrorválfajának puhulásakor kimódolta neki a hazaköltözést. Ő az egyetlen. Siet az esti esztrádra, hogy meghallgassa az udvardi kálvária ünnepén az ő tiszteletére is énekelt Kukorica Jancsit, barna kislányt.

Vörösbort iszik az éjjel Ács Pali, a 100 hektáros újgazda, aki a régi földet, nagyszülei egykori birtokát műveli. Ácsék is szétszakadtak. Pali édesapja maradt, Jenő nagybácsit az utolsók között lakosságcserélték, Ödön bácsiból pedig csehországi kényszermunkán nevelték ki a háborús bűnöket. Az elhurcoltak negyven kiló ingóságot vihettek magukkal. Húsz évig csak levelezhettek velük. A többi Ács a helybeli kuláklistát gyarapította. Palit ezért nem vették föl a főiskolára. Három évvel ezelőtt az elsők között jelentkezett földért, akkor még Szlovákiában hatvanszázalékos állami dotáció járt a gazdáknak. Azon vette a gépeket. Azóta öccsével, az asszonyokkal és három napszámossal a maga ura és szolgája. Biztosítást nem köt, túl drága, elvinné azt a kicsi hasznot, amit a kukorica hoz.

A vértesszőlősi Jozef Suman nem ünnepel. Magányosan üldögél a Gergely-család neki kiutalt házában. Őt 1947. december 17-én cserélték át a határon. Egy év se telt el, és belőle csináltak elnököt a helyi nemzeti bizottságban. Ideje, hogy felkeressük.

- A bátyám győri papnövendék volt, 1929-ben járt Csehszlovákiában, itt pánszláv lett. A szláv népek felsőbbrendűségét hirdette, a szláv élettér kitágítását a Kárpát-medencében s az egész világon. Emiatt 1930-ban emigrált, Trnaván telepedett le. Utána a nővérem is átköltözött mert a harmincas évek elején tanítónőként nem tudott elhelyezkedni. Nekünk se volt munkánk. Jött a háború, mehettem tótként a Donhoz, védeni Magyarországot. Negyvenben aztán édes Erdély, itt vagyunk, meneteltünk mint felszabadítók. Nóta indult, „megy a magyar, mint a vihar”, megy ám, mint a bivaly. Volt olyan nap, hogy hatvan kilométert gyalogoltunk. Miért? Negyvennégyben vissza az egész, vittek Erdélybe, akkor sebesültem meg, ma is alig tudom mozgatni a bal kezem ujjait. Kitelepítés? Azt a helybeliek csinálták. Most itt van ez az ünnepség a faluban. Jönnek Magyarországról. Ebből is nem lesz-e majd mindent vissza, mindent vissza?! Annak idején, a komisszárok után, én a helyi nemzeti bizottság első elnöke lettem. A kiugrott pap bátyám tanácsára beléptem a kommunista pártba. Soha nem bántottam senkit, mindig ügyeltem arra, hogy legyenek magyarok a nemzeti bizottságban. Elég baj, hogy most meg szlovákok nincsenek a falu vezetésében.

Ez se igaz, annyi van, amennyit választottak, s ez arányosan megfelel a szlovákok lélekszámának. Suman bácsi az ünneplők szerint igencsak alkalmazta az állami szigort: embereket vitetett el, főleg a téeszesítés idején, lelkesen igazgatta a padlássöpréseket… És apróságokban is ügyelt arra, hogy az emberek megtanulják, momentán ő a jóisten. Az udvardi magyar középiskolásnak nem adta ki az illetőségi bizonyítványt, amivel kedvezményes vonatjegyet válthatott s így gyakrabban látogathatott volna haza a szüleihez… A vízvezeték Udvardra telepítésekor szállóige lett a faluban: „Csak a Sumanig megy a víz!”

Most, hogy összejöttek az udvardiak, itt van Jozef Suman családi házának eredeti tulajdonosa is. Gergely Lajost annak idején Bonyhádra vitte a vonat, ahogy elbeszéli, Szobon vesztegelt a szerelvényük, amikor az ellenteherrel befutottak a bonyhádi svábok, kizsuppolva az óhazába. Dobálták át cetlin a címüket, hogy azzal az elviselhető érzéssel folytassák a nagy utazást: tudják, ki lakik elveszett otthonukban.

 Mai Nap, 1994. május 25.

 Társszerző: Gazsó L. Ferenc