‘Árnyjátékok Naconxypánban‘

„A béke pedig általános volt. Habos, fodros ezüstfelhői az égnek belékacagtak ebbe a cudar békességbe” - jelentette nyolcvanöt évvel ezelőtt Naconxypánból, az álomvárosból századfordulónk titokzatos festője, Gulácsy Lajos, akiről tudjuk, hogy nagy volt, de nem tudjuk, hogy valójában mekkora. Képeinek jelentős része szétszóródott, amit pedig egy helyre gyűjtöttek Budapesten, az háborús bombatűz hamuja lett.

De hol van Naconxypán? Azonkívül, hogy Gulácsy fennmaradt vásznain, és Juhász Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor, Kormos István verseiben? Alighanem Ukrajna térképén találjuk. Szepesi Attila a festő gyermekkorának gyakori színhelyével, Beregszásszal, Beregszász emlékével azonosítja: „...Gulácsy Lajos korai Naconxypán-képe épp a Vérke-parti város mozaikkockáiból állt össze. Az itteni hangulatos templomtornyok, a Vérke partjáig lefutó (mára kockaházakkal beépített) kertek, a kanyargós folyócska valaha rejtelmes ligetei és egykor kőkorlátos hídja...”

A város, amelynek fogalma sincs arról, hogy ő Naconxypán. Ahol a vakolat alatt régi feliratok világítanak.

- Volt itt három idő is. Az emberek egyszerre éltek a moszkvai, a kijevi meg a közép-európai idő szerint. Ha ukránul kérdezik, hány óra, ma is a kijevit mondom, ha magyarul, a budapestit - ez Benkő György, a mai beregszászi festő, a Bethlen Gábor utcából, amely azelőtt Gorkij utca volt. A központban a mostani Széchenyi utcát hívták Leninnek, Horthynak, Masaryknak, Ferenc Józsefnek. - Aki ukránul kér útbaigazítást, annak azt mondom, menjen a Bogdan Hmelnyickijen, vagy a Hercen utcán, ugyanez magyarul Bocskay utca, meg Arany János.

Benkő úrnak magának is több neve volt. Nézegetjük az egykori igazolványokat, propuszkokat, gyári belépőt: a nagyorosz átírás nem boldogult az egyszerű magyar névvel, lett belőle Benkiv, Benkev, Benke, Benkjo, Benki.

A várost a cseh hatalom nevezte el Beregovónak, már levonult róla a szovjet ár, s a lábunk alatt, a szemünk előtt mindaz, amit ellepett, amit felszíne eltakart. A házon emléktábla, 1800 augusztusában itt szállt meg Kazinczy Ferenc, a tábla fölött rozsdás bádogsarlót-kalapácsot nyikorgat a szél, már ez is csak emlék: az Aeroflot pénztára virágzott a falak között, a kirakatból most divatba sose jött barna csukák lesnek áldozatukra.

A család azonban nem itt vásárol, hanem a piacon. Adidas? Reebok? Budmil? Melyik márkát hamisítják jobban? Az Adidas mostanában pocsék. Budmil nincs. A Reebok-hamisítvány a jó, de azért az éjszakai piacra kell menni. Hajnali kettőkor érkezik az áruval a lembergi vonat, indulnak a vevők, viszonteladók, védelmi pénzükért a reketőrök, azaz a maffia emberei, a kirakodóvásár reggel hétig, néha nyolcig is eltart.

Közvilágítás nincs, a legtöbb helyen járda sincs, autóreflektorok csapnak az úttesten gyaloglók közé, és csillantják fel nekik a kátyúkban jegesedő esővizet. Hatalmas árnyékok élednek ilyenkor a falakon, majd kihunynak, és a következő Mercedes - tankjában kétszáz liter eladó gázolaj - fénye megint feltámasztja az árnyjátékot. „New Gipsy’s” - idézi Ryszard Kapuscinski Richard Parkert a Lapidáriumban.* „Parker úgy véli, hogy a világon növekedni fog azoknak az embereknek, sőt társadalmaknak a kategóriája, amelyek improduktív módon a kereskedésből, csencselésből, spekulációból fognak élni, ideiglenes és marginális tevékenységet folytatva a fejlett társadalmak perifériáján. Ez az új osztály a műszaki civilizáció vívmányain (rádió, televízió, farmerruha, autó) fog élősködni. Képviselői mozgékony, agresszív, vállalkozó szellemű, kulturálatlan emberek; dinamikusak, de nem a termelés, hanem a csere szférájában.” Itt most pontosan ez történik. A gazemberségnek és a szolidaritásnak meglepő, új változatait termelve ki.

A farkasok órája, a szomszéd faluban ilyenkor szokott felriadni a Birodalmi Katona. Már nyugdíjas határőrtiszt az egykori pogran zónában, határsávban. Nyugdíjazása után még hosszú ideig minden éjjel felkelt abban az időpontban, amikor az éjszakai őrjárat indult, és járkált a faluban. Az ismerkedést így kezdi: moj jazik - moj vrag. A nyelvem az ellenségem. Aztán mégis:

- A leningrádi fronton kezdtem negyvenhárom októberében. Tizenkilenc évesen ott sebesültem meg, kórház, utána Harkov, tisztiiskola. A négyéves tananyagot másfél év alatt kellett legyűrni. Negyvenöt májusában Vilniuszba kerültem mint ifjú határőr alhadnagy. Voltak botrányok. De negyvenhat őszétől már a Kuril-szigeteken, Iturupon szolgáltam. Onnan csak egy lépés Kunasir, és aztán Hokkaidó jön, az már Japán. Kurilon egy év szolgálat háromnak számított. Naponta tizenötször változik az idő. Napsütés, majd fújni kezd a szél, porlasztja a hullámokat, két méterre nem látni a sótól, utána újra napsütés. Az óceán hullámai, mint a tízemeletes házak. Jön a hatalmas hullám, és a partra söpri, ami megdöglött a vízben. Bálna, hal, fóka… Így takarít. A lakosok nem orosz állampolgárok voltak, 1948-ban a Nagyezsda Krupszkaja gőzhajó mindet hazavitte Hokkaidóra. Jártak vissza, kicsi kátyer, egyhengeres hajó, aminek izzó vassal kellett a motorját beindítani. Úsztattak Kurilra, Szahalinra. Hohó, nem engedtük!... A kilencnek számító három kurili év után jöttem Kárpátaljára, hallottam, hogy ott jó, és akik a szigeteken szolgáltak, szabadon választhattak. Szigorúság volt Kárpátalján is, de nem akkora, mint Kurilon, vagy a Kaukázusban. Iturupon füstölt birkát ettünk. Nagyon finom volt, semmi birkaszag. Kárpátalján a disznót füstölik, a Kuril-szigeteken a birkát.

Még elmeséli, hogy az emberek ott is, Kárpátalján is nagyon szerették. Később kiderül, hogy ő is mennyire utálta az egészet. Orvosnak akart tanulni, de nem volt rá lehetősége.

A régi törvényszék kapualjában - fölötte néhány éve még rakétatechnikai alkatrészeket gyártottak nagy titokban - nemrég tatarozták ki a levakolt kőtáblát: épült 1908-1909-ben. Belül ez a ház is rohad. Ahogy egyébként odakint is mállik minden. Ennyire nem volt szegény a Szovjetunió, mint ahogy elvonulása nyomában a harminc-harmincötezres, ma is magyar többségű Beregszász kinéz. Szándékos a lepusztítás. Kövezett utcák alig, eső után térdig ér az olajos, mocskos sár. A csatornázás is hiányos, a Vérkébe szűrés nélkül ömlik a szenny, a házaknál az udvar végében őrzik az aranyat. A szovjet konkvisztádorok szétdúltak, elvontak, elvettek, elvittek mindent, hogy utána rámutathassanak a városra: „Ennyire futja a magyaroktól. Sajnos, ez egy ilyen nép.” Aki meg akart élni, és dolgozott, abból „tollasodó!” lett, negatív figura. Húsz éve sincs, hogy a közeli Dobronyban bulldózerrel túrták szét az egyéni fóliaházakat.

A központi zsinagógát harminc éve, a hatvanas évek közepén rombolták szét. Dobálták ki az imakönyveket, tapostak rajtuk. A traktorista tanoncokkal végeztették a munkát: „Próbálták volna nem csinálni, nem kapják meg az ösztöndíjukat.” A kultúramegsemmisítés után kultúrpalotának építették át a zsidó templomot, Iljics, a kultúrhérosz szobra azóta már eltűnt előle, s még üresen áll a talapzat. Az épületbe pedig a megszűnés állandó rémével küzdő Illyés Gyula Színház költözött be. A vakolat alatt héber betűs feliratok. A másik zsinagóga most zöldségüzlet, a harmadikat lebontották, egyetlen működő imaház maradt.

Az ablakokban gyertya, petróleumlámpa pislákol. Kint kóbor kutyák szeme villog, bent áramszünet: Nagy Károly fölemeli a jogart, pakk, elmegy a kép, a filmnek vége. Az ablakot kell verni, mert ilyenkor a csengő se szól.

Richter Gyula bevezet gyertyafényes szobájába, és zseblámpájával egy festményre világít:

- Ez volt a központi zsinagóga. A millennium előtt épült. Hogy ment az államosítása? Rá voltunk kényszerítve, hogy önként lemondjunk róla. Az önkéntesség nagyon fontos volt. Hónapokig tartott az ügy. Rabbink nem volt, a hitközségi elnököket meg addig váltogatták, míg nem találtak egy olyat, aki a templomról hajlandó volt lemondani. Biztos megígérték neki, hogy kivándorolhat Izraelbe. Ki is vándorolt. Ma negyven fő a beregszászi zsidóság. Hat-nyolc helybeli születésű, ugyanannyi kárpátaljai, a többiek bentről, Ukrajnából jöttek. Nem tudják az óhéber írást olvasni, nem sokat tudnak a múltjukról, csak azt, hogy a paszportjukba be van írva: jevrej. A második világháborúig Beregszász egyharmada zsidó volt: tizennyolcezerből hatezer. 1944 tavaszán, a zsidó húsvét szombatján, a környező falvakból még kétezret gyűjtöttek be. Összeszedték a zsidó asztalosokat, nekik kellett a központi zsinagógában a szép tölgyfapadokat fölszaggatni, hogy legyen hely a rengeteg embernek. A mai napig bennem lüktet a kalapálás, a szaggatás. Nyolcezer embert vittek el Beregszászból. Én édesanyámmal visszakerültem Auschwitzból. Apám ott halt meg. Mi visszakaptuk a házunkat, igaz, üresen, de még egy kis bútort is vissza tudtunk szerezni, ezt az asztalt például. De azokat a házakat, amelyek gazdátlanul maradtak, most privatizálják az új tulajdonosok. Valamit pótolhatnának abból a pénzből a harmincöt-negyven grivnya nyugdíjakhoz. Egy grivnya olyan százhúsz forint. És október végén fizették ki az augusztusi nyugdíjam felét.

Búcsúzás előtt Richter úr arról beszél, hogy ötven év után sem tud napirendre térni afölött, ami történt vele, hogy elhurcolták. Akármiről kezdődik a beszélgetés, a végén mindig ez a téma, ahogyan most is: „Mi, akik ott voltunk, lelkileg is sérült emberek vagyunk, nem csak fizikailag.”

A sáros, vaksötét utcán arra gondolok, hogy itt van egy nemzet, a miénk, egyik legfontosabb közös jegyünk, hogy mind megsérültünk valamikor, valahogyan. Ez a béke alapja is lehetne, ezzel szemben mi a fájdalmon is veszekszünk, az is konc. És azon civakodva, hogy ki szenvedett többet, újabb sebeket osztunk egymásnak. 

+ 

- Hogy miért is van az ember? - kérdez vissza kifűtött műtermében a szállásadóm, Veres Péter, aki ugyancsak festő. - Akkoriban, a szovjet időkben, nem volt értelme semminek. Ennek a kérdésnek se. És a régi kérdés ma annyira új, olyan meglepő, hogy legtöbben föl se merik tenni maguknak.

* Forrás, 1996/11.

Magyar Hírlap, 1996. november 16.