A lelkierő iskolája a Pillangó parkban

Szeptemberben a zuglói Pillangó parkban megkezdi első tanévét a Sylvester János Protestáns Gimnázium. Alapítója a Protestáns Gimnázium Egyesület, amely azokból a tanárokból szerveződött, akik dr. Bibó Istvánnak a Baár-Madas Református Gimnázium igazgatói posztjáról való eltávolítása, 1995. június 30. után jöttek el a Baár-Madasból: az ötvenöt fős tantestületből közel harmincan. Az iskola épületét a fővárosi önkormányzat bocsátja rendelkezésükre. A főváros a zuglói Paskál fürdő bővítéséhez másfél hektárt adott a XIV. kerületnek, cserében a zuglóiaktól kapott egy kiürült általános iskolát, amelynek használati jogát bérleti díj nélkül engedi át a gimnázium céljaira. Terveikről a leendő igazgatóval, dr. Bibó Istvánnal beszélgetünk.

- Kinek az iskolája lesz a Sylvester János Protestáns Gimnázium?

- Remélem, hogy a diákoké, a szülőké és a tanároké egyszerre. De a kérdés nyilván nem erre vonatkozott. Szervezetileg és munkajogilag az alapító egyesülethez tartozunk, és nem valamelyik felekezethez, de munkánkat elképzelhetetlennek tartjuk a keresztény - elsősorban a protestáns - egyházakkal való szellemi kapcsolat és testvéri együttműködés nélkül. Ennek feltételei megvannak, hiszen tanáraink nagy többsége gyakorló egyháztag: zömük református, kisebb részük evangélikus és katolikus. Főképpen olyan diákokat várunk, akik a keresztény hit és értékrend, valamint a protestáns hagyományok és felfogás felé fordulnak. De ajtónk nyitva lesz mindenkinek, és a felvételnek nem lesz feltétele a felekezeti hovatartozás.

- Budapesten viszonylag bőséges az iskolaválaszték. Milyen feladatot választottak maguknak a sokféle oktató-nevelő intézmény között?

- A rendszerváltás után a magyar társadalom a megboldogult szocialista tábor elzártságából brutálisan a világtendenciák erőterébe került. Szembe kell néznünk azzal, hogy e tendenciákat a nagy vagy gazdag országok sem tudják megfordítani; sem Franciaország, ahol Le Pen hadonászik, sem Svájc, ahol sokan jónak látják bezárni az ajtókat Európa előtt. Védekezni pedig kellene, mert az, hogy „fönt” a tőke megállíthatatlanul, országhatárokat nem ismerve oda megy, ahol profitot érez, és „lent” deviáns, agresszív, kábítószeres fiatalokat lát egy csalódott és elkeseredett társadalom - ez összefügg. De ezeket a tüneteket nem „bizonyos erők” hozzák be, és sem szólamokkal, sem elzárkózással nem tarthatók távol. Egyetlen esély az önvédelemre, ha jól vesszük a lapot. Azaz, ha a nemzeti állam behatárolt keretein belül, a perc szorításában is megpróbálunk hosszú távon gondolkozni; ha jól mérjük fel erőforrásainkat és jól gazdálkodunk velük.

- Hol helyezkedik el ebben a kontextusban az önök vállalkozása?

- A nevelés területén szeretnénk megtenni, ami tőlünk telik. A közfelfogás a nevelést az oktatás járulékának tekinti, és az iskolai nevelést többnyire a magas- kultúrához (irodalom, színház) köti. Én valami elemibb, hétköznapibb összefüggésben kezdeném. Ma már az alapok is szinte hiányzanak, s a mindennapi, alapvető kultúrának (viselkedés, gondolkodás), és az erre épülő képességeknek (eligazodás, tűrőképesség), illetve az erre való nevelésnek nagyon sok köze van egy ország fejlettségéhez, azaz ahhoz a képességéhez, amellyel a kihívásokra válaszol. Az ilyenfajta fejlettséget a felvilágosodás korában kezdték „civilizáció”-nak nevezni. Akik először használták ezt a szót, jól látták, hogy kétpólusú jelenséget neveznek meg vele. Egyszerre jelenti az emberi együttélés egyéni és társadalmi formáinak tisztulását és nemesedését, és a társadalom anyagi alapjainak fejlesztését; egyszerre van belső (lelki-szellemi) és külső (anyagi, materiális) része; jelent egy hosszú folyamatot és egyúttal annak eredményét; s egyszerre jelenti a társadalom egészének s a benne élő egyéneknek a fejlettségi szintjét. Senki nem volt ezzel annyira tisztában, mint a magyar reformkor nagyjai: Széchenyi, aki egyszerre alapított Akadémiát és szervezett hídépítést, gőzhajózást és folyamszabályozást; vagy a 48-at túlélő nemzedékből Eötvös és Trefort, akik a vasútépítés lázában égő Európában legalábbis egyenrangú feladatnak tudták a közoktatás korszerű rendszerének létrehozását is. Ma Magyarországon (de az egész világon is) a fejlettséget elsősorban gazdasági mutatókkal mérik (GDP, foglalkoztatottság, gazdagok-szegények), és elhallgatódik vagy el is felejtődik a tartalmi-szellemi-erkölcsi összetevő. Pedig magunkról tudhatnánk, hogy a Kádár-rendszernek nemcsak az eladósodás a vétke, amelynek következtében most fizetjük a vidám barakk árát, hanem az emberi tartalékok végső felélése is. Az a munkás, iparos vagy értelmiségi, akinek megengedték, hogy a marxista-leninista rögeszme árnyékában maszekoljon és pénzt keressen, az nemcsak infarktust kapott (új magyar népbetegség), hanem tönkrement a családi élete is, ő maga (ha életben maradt) vagy a gyerekei ma ordítoznak a közlekedésben, ingerültek az ügyfeleikkel, irigykednek a kollégáikra stb. Azok az életcsődök, amelyek ma az alkoholizmus, válás, kábítószer statisztikai adataiban megjelennek, nemcsak az elszegényedésre, hanem az emberi együttélés kultúrájának lesüllyedésére is visszavezethetők.

- Meg akarják állítani a nagy leépülést, amelyben létezünk?

- Egyetlen iskola sem jelentheti ki, hogy meg tudja állítani ezt a folyamatot. De együtt el lehetne jutni oda, hogy nemcsak a gazdasági helyzettel kell megbirkózni, hanem az életünk minőségét meghatározó emberi tényezőkön is változtatni kell, s ez elsősorban mégiscsak a nevelés feladata. A nevelés az a területe a szellemi munkának, ahol a problémák pontos észlelése és tudatosítása máris közvetlen alap egyrészt tervezett és végiggondolt terápiák megtalálásához, másrészt spontán és teljesen tervezhetetlen módon terápiává válhat a nevelésre magát odaszánó, hiteles tanárszemélyiség. Tudom, hogy magas mércét és nagy elvárásokat fogalmazok meg, és eszemben sincs magabiztosan azt állítani, hogy ennek mi tökéletesen meg fogunk felelni, de azt tisztán kell látni, hogy a feladat a hiteles példa felmutatása. Egyedül ennek van esélye arra, hogy nevelőerővé váljon: a szónoklatoknak és a vádbeszédeknek nincs esélyük.

- Úgy vélik, hogy negyven emberenként átépítik az országot?

- Rajtunk valóban nem fog több múlni, mint évente egy vagy két végzős osztály állapota, de mindenki azt tegye meg, ami rajta múlik. Ezt a munkát hatékonyabbnak érzem, pontosabban a jelen helyzetben alapvetőbbnek, mint bármely életszínvonal-programot. Ha minden évben negyvenből öt vagy tíz diák lelkileg-szellemileg megerősödött teherbírással lép ki az iskolából, már nem működtünk hiába. Azt gondolom, hogy ebben a lelki-szellemi teherbírásban jelentenek majd sokat az iskola keresztény alapjai. A tervezett tevékenységekre visszatérve: a tudatos közösségépítést, a szolidaritási magatartásformák kialakítását, az egymásra figyelés képességét szeretnénk szolgálni (elemi, kis közösségekre gondolok, mint védő-megtartó-nevelő erőre: család, munkahely, lakóhely, diákközösség, nem pedig ideológiai kollektivizmusra).

- Nyilván nem másodrendűek az oktatási elképzeléseik sem. Erről is kellene tájékoztatni az olvasókat.

- Az a terheléscsökkentés, melyet a közoktatási törvény és a nemzeti alaptanterv (óraszám, illetve tananyag tekintetében) előír és lehetővé tesz, s amely nevelési célunk szempontjából is hasznosnak tűnik, csak úgy látszik megvalósíthatónak, ha a csökkentett anyagú és óraszámú alapképzésből legalább két, de inkább három irányú specializációra lesz lehetőség: társadalomtudományos, nyelvi és természettudományos irányban. (Szándékosan kerülöm itt a humán-reál szembeállítást, mivel a „humán” kifejezést szeretnénk fenntartani az emberi viszonyok közötti eligazodásra, az emberi játékszabályok ismeretére és betartására. Ilyen tartalmú „humán műveltségre” ugyanis a természettudományos - „reál” - irányultságú diáknak és felnőttnek éppúgy szüksége van, mint bárki másnak. Ehhez hasonlóan az ép nemzeti tudat nevelése sem egyik vagy másik tagozat feladata, hanem az egész iskoláé.) Érettségi után pedig szeretnénk kétéves szociális gondozói szakképzést is nyújtani, elsősorban svájci és holland kapcsolatainkra támaszkodva.

- Hány gyerekkel indulnak?

- Hat és négy évfolyamos képzésben gondolkodunk, s két hetedik és két kilencedik osztályt veszünk fel. Szerencsére a metrónak köszönhetően a város távolabbi pontjaitól se leszünk messze, bár valószínű, hogy gyerekeink negyven-ötven százaléka a környékről, a lakótelepről jön majd. Ez jó. Nem akarunk a gazdagok iskolája lenni. Mivel az épület kérdése véglegesen csak most dőlt el, most hirdetjük meg az iskolát, s március-április folyamán várjuk az érdeklődő szülők, illetve diákok jelentkezését.

Magyar Hírlap, 1997. március 6.