A harapkutyák és a szabadság

Mintha semmi más nem volna itt, csak a természet. Rétek, fasorok, a fűszálak között a víz ólmosan csillan meg, esteledik. Ilyen nyirkos világban kellenek is a föld népének a facipők, Hollandia legapróbb hajói, a szárazföldi vízen járáshoz.

Jön a csorda. A tehenek mindkét fülébe sárga címke plombálva: azonossági számuk és vonalkódjuk. Mihelyt egy borjú az Európai Unióban világra jön, egyből megkapja számát-vonalkódját, s ennek alapján az összes uniós marha be van táplálva egy kolosszális számítógépbe. Egyiknek sincs szarva, időben levágják, ugyanis az istállói férőhely annyira kiszámított, hogy agresszív lesz benne a szőrös, négylábú tejtermelő egység.

Légvonalban olyan ötven kilométerre innen, Amszterdam közepén, Madame Tussaud szalonjában, a nyíló tulipánból húszpercenként kiemelkedik az Európai Unió jelképe, egy ifjú hölgy, a tagországok zászlaiból varrt nagyestélyiben. Körülötte, fönt és lent világértelmiségiek, globális személyiségek. A két boldog alkusz: Bush és Gorbacsov, mindkét Gandhi, II. János Pál, Picasso, Einstein, Kohl, Jelcin meg a többi - és zeng Beethoventől az Örömóda. Egy homályos sarokban Anne Frank írja naplóját - vajon miről?

Emitt, ha a bokrot megkerüljük, védelméből előtűnik a farm, ahová a tehenek ballagnak. És mindenütt másutt is, a fák, a bokrok takarásában istállók, ólak, takarmányraktárak, terménytárolók: a rendkívül belterjes holland mezőgazdaság - másodpercre kiszámítottan működtetett nagy zöld gyár - üzemrészei.

Ki érti ezt, jön haza a csorda, és nincs tehénszag. Elszökött az a jellegzetesen meleg, édeskés illat, amelyről meg lehet érezni a helyet, ahol tehenet tartanak. Érintetlen erdők sincsenek Hollandiában. Sok az erdő, de mind ültetett.

A kipusztított cserebogarat, a lárváival káros élőlényt, nem támasztották föl. Bejelentette egyszer a sajtó, hogy sikerült végre kiirtani, s a hollandok azóta biztosak lehetnek benne: a nyarak langyos estéin a bolyhos kis bukórepülőkkel nem lesz több célszerűtlen találkozásuk.

Harderwijkből, az egykori katonavárosból jövünk. Falai közt Napóleon után telepedtek meg a hadfiak, s még a második világháború után is itt voltak - közülük az erre alkalmasak itt tanultak oroszul -, és csak a hetvenes években vonultak el. Barátom, a világjáró fotós, Adolf Buitenhuis született itt, gyerekkorában az Északi-tenger mosta a város szélét. A tengerpart azóta hetven kilométerrel kijjebb került, a halászkikötő pedig majdnem a központba. Egy öreg hajó árválkodik a megnyugtatott vízen, s fönt néhány múltbéli ház. Ebből lehet elképzelni, hogy réges-rég, lehet annak már talán harminc éve is, milyen volt itt az élet, ahol az utcákat nem lobogó költőkről, sokat markoló politikusokról, hanem körzős-szögmérős vízimérnökökről nevezték el az egyforma utcák egyforma házainak lakói.

A házak kétszintesek, utcai frontjuk keskeny, hátra, a kertecskék irányában tágulnak. A kertecskékben néhány jól szabott fa, a háziasszonyoknak nem túl nehéz a divatos formába hozni őket - számítógép mondja meg, hogy melyik fát, milyen célra, mikor kell metszeni.

A város a tenger emlékét őrző, kicsi, kiédesedett vizű csatorna túlpartján, az Északkeleti-polder déli csücskén is folytatódik. A polder a kiszárított tengerfeneket, az új földet jelenti. Ahol ma házak állnak, s rajtuk túl, néhány kilométerrel arrébb, ahol két új város nőtt ki a semmiből, ott egy emberöltővel ezelőtt heringrajok úszkáltak. A kiszárítás meg a csatornaépítés az élet pillérei közé tartozik.

Nagy-Britannia csillogó gazdagsága a gyarmatbirodalom összeomlása után elkopott, ellenben a kereskedő holland nemzet azóta is folyamatosan gazdagodik. Mesterséges csatornáinak, belső vízi útjainak

3 500, közútjainak 115 000 kilométer a hossza. (A mi útjaink hosszúsága mintegy 30 000 kilométer.) Az ország területe alig nagyobb Magyarország harmadrészénél, lakóinak száma ellenben mintegy ötmillióval több - kellenek a halaktól elhódított földek. A világ legnagyobb kikötője is Hollandiában, Rotterdamban van, s most új kikötő épül a régi mellé. Ha partra tesznek egy Suzukit, amelyet nálunk vesz meg részletre valaki, ott is cseng a kassza... Tudják, hogy megy ez, az országban régóta kereskedő, csatornázó királyok uralkodnak, akiknek a kezében a mérleg, a vonalzó legalább olyan fontos volt, mint a kard.  

Manapság nem úti beszámoló az, amelyik nem tud külföldre szakadt hazánkfiával előhozakodni. Harderwijkben Kövi Attila a határon túli magyar: losonci születésű, nyugalmazott történelemtanár, aki 1950-ben hagyta el Magyarországot, svájci gyógykezelés céljából. Onnan érkezett Hollandiába, ahol továbbtanult, megnősült, és nyugdíjba ment. Három lánya és egy fia „nem tud magyarul, de nagyon szeret Magyarországra járni”.

- Ötvenhat nagy esemény volt itt! - újságolja a tanár úr. - Előadást kellett tartanom Magyarországról. A régi mozi épületében, már nincs meg, ott lelkesedett a teljes elöljáróság, a polgármester, az intelligencia, a középiskolások. Az volt az első és az utolsó. Ötvenhat óta soha nem tartottam Harderwijkben előadást Magyarországról.

Hiába kesergünk azon, hogy a világban milyen csekély irántunk az érdeklődés, mi se tudunk többet a világról. Nem tudjuk többek között, hogyha Harderwijkből Amszterdam felé menet egy kis faluba, Puttenbe érünk, akkor a holland Lidicében járunk. 1944 őszén a földalattiak Putten közelében támadták meg a nácikat, büntetésből a nácik fölgyújtották a falut, a férfiakat pedig haláltáborokba vitték, főleg Hamburg mellé, Neuengamméba. A táborokban a háború végéig hatszáz putteni férfi pusztult el. Megnézem az Akadémiai Kislexikont: Lidice benne van, Putten még hiányzik.

Puttenen keresztül érkeztünk meg a Nijkerk városa melletti mezőkre, a Westphalingsgoed nevű farmra, ahol Dirk Lozeman a gazda. Az ő tehenei jönnek a villanypásztorok között az istálló ajtaja felé. Műemlék ez a farm, a lakóház 1696-ban épült, még ma is őrzik benne a tisztaszobát, igaz, mostani berendezéssel. Körben minden épület hagyományos. A kaputól jobbra, a lakóépület mögött sütőház, balra a szénatároló. Azután a kerek juhakol, száz birka is elférne benne, de üres. Üres a régi tehén- és lóistálló is, a disznóól szintén. Ebben most a traktor álldogál. A hitelben működő tejfeldolgozóval egybeépített új tehénistálló kijjebb, a legelőkre vezető földút mellett van.

Negyven tehenet és négy kisborjút gondoz az öttagú család, ezenkívül csak kutyájuk és néhány tyúkjuk van, meg konyhakert. A többi föld, harmincöt hektár legelő és kukoricás, csakis a tehenészetet szolgálja.

A hagyományos paraszti világban a Westphalingsgoed nagy farmnak számított. Mindent termeltek, és készítettek sajtot, húsárut - mindaddig, amíg a nyugat-európai egységesülési folyamat, valamint jog- és szabályzórendszere rájuk nem köszönt. Akkor hirtelen kicsi lett a gazdaság. Negyvennél nem sokkal több tehenet tud eltartani, holott az az ideális, ha hatvan-hetven tehénből áll a csorda.

- Évi kétszázezer liter tej termelésére van jogom - magyaráz Lozeman gazda, aki még soha, sehol nem járt külföldön. - Ha több jön össze, büntetést kell fizetnem, minden többletliterért az árának a száztíz százalékát, ami megy  Brüsszelbe a minisztériumba - így mondja a holland tehenész. - A tejgyár hetvenöt centet fizet nekem egy literért, a boltban már egy gulden nyolcvanért vehetek ugyanennyit. Hiszen én tejet nemcsak hogy a tejgyáron kívül másnak nem adhatok el, de magunknak se tarthatunk meg. Ha az év második felében már az látszik, hogy több lesz a tej, annyit tehetek, hogy eladok a tehenekből. Ha rosszul kalkuláltam, és kevesebb lesz, a fejlesztési hitel törlesztésével lesznek gondjaim. Ha többet termelek, megbüntetnek. A legjobb, amit az ember csinálhat, ha elég erőt érez hozzá, hogy növekedni próbál, és tejtermelési jogot vásárol. Én két évvel ezelőtt vettem 10 500 liter tejjogot, megint szeretnék, de most magas az ár, várok egy kicsit.

Van mire. Két év múlva esedékesek az EU új mezőgazdasági törvényei, és Lozeman úr tejfeldolgozó berendezése már most se korszerű, hiszen sok helyütt szinte emberi beavatkozás nélkül, számítógépes vezérléssel működnek a tehenészetek. Ha két év múlva ezt kötelezővé teszik: új hitelből új befektetés. Ez a fejlődés.

Lozeman úr sétál a legelőn, ahol az apja még dohányt termelt, elnéz a szomszéd farm felé, ahol csakis disznót tenyésztenek, körülnéz, azt hiszi, minden az övé, holott minden a banké. Ha majd meghal, egyik fia hitelt vesz föl, kifizeti az apja tartozását, s megszületett az új adós, aki viszi a farmot tovább. A hitelt soha nem lehet végérvényesen visszafizetni, mert ahhoz, hogy a fokozódó követelményeknek megfelelhessen a paraszt, mindig újabb és újabb beruházás kell. A keményedő feltételek a reális szükségletek felé próbálják lenyomni a szuperkolhoz túltermelését: 1990-ben 47 000 tejfarm volt Hollandiában, és 1 900 000 tehén. Azóta tízezerrel csökkent a tejfarmok száma, negyvenezer hektárral lett kisebb a legelőterület, kétszázezerrel kevesebb a tehén, és 11 285 000 tonnáról 11 013 000  tonnára ment le az évi tejtermelés.

A századvég jelensége a korszerű látszatértelmiségi; a felszabaduló munkaerő köztük találhat sokszínűen egyforma, gondtalan életre. Lehet belőle jó arcú banktisztviselő, aki magasan kvalifikált gépen érettségi nélkül nyomkod három billentyűt, s a lét ezzel számára meg van oldva. Délután hazabiciklizik a portalan lakásba, ahol minden bőséges és tökéletes, a beépített szabadidő ügyesen ki van töltve, de például egyetlenegy könyv sincs. Ilyen lakások látványa után a látogatónak az a benyomása, mintha a könyv az alternatív kultúra részévé kezdene válni.

A hatvanas évek végétől van Hollandiában ösztöndíjtörvény, aki mást választ, azóta mehet egyetemre, akkor is, ha nincs mögötte a tanulmányait fizető családi háttér. Vagy átszállhat a multikultúrába, amelynek főleg Amszterdam a - ma már csöndes - tenyészhelye. A nyolcvanas évek elején még kövek, bombák röpültek a rendőrség ablakaiba, páncélautók vonultak a lázadó fiatalok ellen, dívott a házfoglalás. Akinek ez is kevés volt, Nicaraguába ment, Daniel Ortega rezsimjét támogatva segítette a haladást. A nyolcvanas évek közepén az amszterdami szubkulturális világban ez volt a nagy szám. Az ötvenesekben Jugoszlávia, a hatvanasokban Kuba...

A házfoglalás ma se ment ki a divatból, csak már egész másként történik:

- Hét évvel ezelőtt foglaltuk a házat, ahol lakunk, a van Ostadestraaton - meséli Adolf Buitenhuis. - Egy nagy iskola épületét, amelyben megszűnt a tanítás. Egy hét múlva jött a rendőrség, ki kellett menni. Elég erőszakos ügy volt, kutyák, meg ami ilyenkor lenni szokott... Egy hét múlva újra elfoglaltuk a házat, újra jöttek a rendőrök, újra ki az utcára. Az önkormányzat félt, hogy megint jövünk, és inkább odaadta az épületet képzőművészeti főiskolásoknak azzal, hogy néhány évig lakhatnak benne. Kidobáltuk őket, és újra mi költöztünk be. Újra jöttek a rendőrök, a harapkutyák, de ezúttal nem sikerült kirakniuk minket, és az önkormányzat ezután már tárgyalt velünk. Ruimte Voor Wonen & Werken, RWW, Lakhely & Munkahely néven alapítványt hoztunk létre, a rövidítése megegyezik a munkanélküli segély rövidítésével. Az alapítvány bankkölcsönt vett fel, és kifizette az önkormányzatnak az iskola árát, egy másik önkormányzati osztály pedig pénzt adott az alapítványnak a tatarozásra. Ez nem hitel volt. Írók, alternatív filmesek, képzőművészek vannak benne az alapítványban, összesen huszonnégyen, közülük tizenöt lakik a házban, ők fizetnek a lakásért az alapítványnak, kétszázötven-háromszáz guldent havonta, ami nagyon kevés. Így még az ezerguldenes munkanélküli segélyből is meg lehet élni. Akik nem laknak a házban, azoknak a stúdiójuk, a műtermük van ott, amiért ők is fizetnek. Több ilyen alapítvány van a városban.

Az RWW, nevezhetjük szövetkezésnek is, teljesen közösségi, ugyanakkor minden tagjának tökéletes egyéni szabadságot ad. Jobb időkben talán mi is ilyesmiről álmodoztunk, de most se késő. Azt az életszínvonalat, gazdagságot, ahol Hollandia tart, valószínűleg sose érjük el, bárhogy „igyekszünk Európa felé”. De a közösségi életet, az egyént felszabadító kis és nagy közösségeket újra érdemes volna célba vennünk, hogy ne letört szarvakkal érkezzünk meg a jövőnkbe.

Magyar Hírlap, 1997. október 18.