Édes Kisasszony!

Januárban láttam magát először. Felszökött bennem a higany, holott odakint igencsak a nulla alá törpült. Úgy is mondhatnám, hogy ahol maga járt, ott nyár lett, Édes Kisasszony!

Bár a megszólítással bajban vagyok. Akárhogy nyújtottam is, a hosszú kamaszkor elmúlt fölöttem. Három-négy-öt évvel ezelőtt nem lett volna gond, ha tegeződve nyitok. Akkor még a számra nem vettem volna a megszólítást: Kisasszony! Sőt, van annak talán már tíz éve is, hogy a kamaszkor nyújtását abba kellett hagynom. De most már nem csak tudom, hogy vége, látszik is rajtam.

Állítólag, nemcsak én újítom föl e békebeli szót. Úgy hallom, gyorsított illemtanfolyamon sajátítják el a rendőrök! Gumibot fölszíjaz, könnygázspré igazít, boka csattan, köszönés harsan: „Kisasszony, kérem a személyi igazolványát!”

Végre.

Mert képzelje el, Édes Kisasszony, hogy a fordulat éve utáni negyven évben a legreménytelibb, 16-26 közötti korosztályt nem tudtuk megszólítani. Hogy is lehetne magának azt mondani: szaktársnő, bajtársnő, elvtársnő?… A régi kisasszonyokat szétzúzták, de újakat nem adtak helyettük. Most már tanuljuk a szót. De, jegyzem meg csupán magamnak, még néhány ilyen megújulás, és már nem tudok mit kezdeni magával. Mert bármilyen fiatalos vagyok is, harminc-negyven év múlva fölöttem is eljár a kibontakozás.

Akkor, januárban, csak az orra hegye és két piros orcája látszott. A látvány többi eleme a kucsma, a hatalmas gallér, a télikabát, a csizma volt. Én néztem magát, és úgy láttam, ennek maga is örült. És levette a télikabátot, a kucsmát, a csizmát. Na, nem énmiattam, hanem teljes gőzzel jött a tavasz.

Haja kibomlott, Édes Kisasszony, arca kipirult, s noha tavaszi kabátot viselt még, abban is látszott, lesz majd mibe aprítania a tejet. Nem is tavaszikabát volt magán, Édes Kisasszony: kikeleti kabát!

Látja, ha magáról beszélek, a nyelv is megengedi, hogy kiforgassam. Próbálnék csak bemenni egy nyugdíjba készülő boltosnőhöz, valamelyik lucskos márciusi napon, azzal, hogy szeretnék felpróbálni néhány kikeleti kabátot… Milyen nevetségesen hat az ilyesmi. Nem mondhatom például azt se, turini FIAT, se azt, torinói remete.

Magáról bármit mondhatok. Egy jó nőtől, már megbocsásson, Édes Kisasszony, a mondat is jó lesz.

Hamar lefújta magáról a szél a selyemballont. Tavasz és nyár között lobogott a szoknya, vakított a blúz. Persze hogy nem vettem le a tekintetem magáról, nem is várta volna ezt tőlem senki se. Mindenki természetesnek tartotta, hogy megbámulom magát. Ahogy mélybarna léptekkel ellibegett a délutáni utcán, már mindent lehetett tudni, de még mindig nagyon keveset látni.

Aztán meghozta legszebb gyümölcsét a nyár, magát, Édes Kisasszony. Csak áldhatom az isteneket, hogy ebben a divattörténeti korszakban születtem a világra. Rettenetes az elmúlt idők rémségeit föllapoznom. Szörnyű látni, amint a múlt században afféle fürdőkunyhókat állítottak a dámáknak a tengerpartra. Csak tudni lehetett, hogy az ábrándos hölgy odabent van, csak hallani lehetett, amint csobog körülötte a víz, de látni semmit sem engedtek a feredőkulipintyó zord falai. Az se volt sokkal jobb, amikor valami zsákszerű ruhadarabot húztak a víz, napfény, levegő nőnemű szerelmeseire. Alul, a bokájukon, följebb, a csuklón, s még följebb, a nyakon, masnira kötötték szegényeken, s loccs, bent voltak a vízben. De szerencsére a zsák ujjai alul-fölül mind rövidebbek lettek, majd egy huszárvágással a zsákot valaki középen elfelezte, s eljutottunk az ígéretes bikinihez. Az idei nyár történelmi távlatából visszatekintve, persze, elég avittas, elég ódivatú ez a kini, úgy sztereó, mint monó változatában.

Megáll a vízparton, Édes Kisasszony, először lehull a pici fölsőrész, és azután az alsó is.

Kisasszony!

Én már akkor megbámultam magát, amikor kétszemélyes katonai sátornak öltözve taposta a havat. Megbámultam tavasszal, amikor könnyű kabátban fordult a szélnek. Aztán, amikor szoknyára vetkezett, mutatva, múlik a tavasz, közeleg a nyár.

Most ne bámuljam meg, amikor felhúzott térddel, a tarkója alá igazított karral, egy szál bárányfelhőben fekszik a parton, mutatva, hogy múlik a nyár? Az én nyaram. És elvárná, Édes Kisasszony, hogy ne nézzek utána?

Délmagyarország, 1989. július 15.