A díszpolgár

El tud a város büszkélkedni vele, hogy díszpolgárai vannak. Az Ilia Mihály nevű díszpolgár holnap ünnepli hatvanadik születésnapját.

Egy egész életre nézhet vissza.

A pohárköszöntő-ízű, érzelgős mondatot nem váratlan tehetségfogyatkozás íratta le velem. Hanem tényleg az, hogy a tartamra tekintsünk. Az egész életre, amiből egy emberöltőnél biztosan hosszabb idő telt olyan színvonalú munkával, amely Szeged hírét nemegyszer az ország határain túlra röpítette.

De a díszpolgár mégsem büszkélkedhet azzal, hogy teljesítményének pályabéréből városában (dísz)polgárhoz illő körülményeket teremthetett volna magának.

Egy címet foghatóvá tenni sokkal nehezebb, mint kinyilvánítani.

Egyébként se legyünk maximalisták: Magyarországon élünk, tudnunk kell, mihez tartsuk magunkat. Tudnunk kell, hogy Ilia Mihály díszpolgári címe nem kötelezettség. Hanem elégtétel, hogy egyáltalán megkapta.

Egész rendkívüli kedvezmény a sorstól, hogy Iliát még életében rehabilitálták. Kevésbé szerencséseknek ez csak a dísztemetésen jár ki. Nem az igazság napfényre jutása kellett a rehabilitáláshoz, mert - miképp politikai ügyekben ez lenni szokott - már az első pillanatban napnál világosabb volt, hogy Iliának van igaza. Mindenki tudta ezt, s ennek ellenére mégsem volt ez egy világra hozható igazság.

Ott rugdalódzott az időnk nagy hasában, és mire a kedves mama megőszült, kiráncosodott, belefáradt a várandósságba, addigra meg is született. Egy világbirodalom, egy világrend összeomlása kellett a keserves szüléshez.

És csupán azért, mert ez megtörtént, a számos dolgozótól, aki az Ilia-féle Tiszatáj összeomlasztását szervezte, nem várhatjuk el, hogy ugyancsak összeomoljon.

Hogy a szegedi Tiszatájjal, és kirúgott főszerkesztőjével, Ilia Mihállyal mi történt, azt legtömörebben Lengyel András írta meg a kecskeméti Forrás Ilia-számában: „Az 1975 márciusi szám már [Ilia] neve nélkül jelent meg [...] Utólag visszatekintve, úgy látszik, az volt a bukás oka, ami a lap törekvéseiben a legjobb volt. Nem lehet véletlen, hogy a Tiszatáj utóbb, már Ilia nélkül, csak úgy folytathatta létét, hogy - látszólag mindent folytatva - éppen azt az irányzatosságon túltekintő, értékcentrikusabb és árnyaltabb reflexivitást adta föl, amely a lapot addig föléje emelte az irányzati megosztottságok puszta képviseletének. A »kópia« fönnmaradhatott, a mélyebb változásokat előkészítő, értékesebb »eredeti« kirostáltatott. Szellemi életünk mai torz megosztottságait látva egyre bizonyosabb, Ilia eredeti törekvéseinek ellehetetlenülése nem csak egy szerkesztői pályát tört derékba, de - közvetve - maga után vonta egy szociokulturális törésvonal elmélyülését [...] akadt olyan magasállású párthivatalnok is, aki mindebben valamiféle sikert látott; úgy vélte, »végre sikerült elszigetelni Iliát«.”

Kik voltak ebben az elnyújtott akcióban Aczél György helybéli segítői? Kik támogatták Acélt abban, hogy a magyar szellemi életet húsz-harminc évre előre felsózhassa? Győri Imre megyei első titkár a nyíró, és utódja - ahogy akkor Szegeden mondták -, az Antalffy-diplomás dr. Komócsin Mihály a kinyíró volt. És a megyei titkárok: Ágoston József, Németh Lajos, Koncz János. És ne feledkezzünk meg az aprólékról se, akik a szőnyeg rojtjait igazgatták a raportokhoz. Közülük kétségtelenül Sebe János áll legmagasabban a dobogón.

Az országos nyilvánosság előtt pedig az egészet E. Fehér Pál vezényelte le a Népszabadság hasábjain. E. Fehér, az egykori kulturális verőlegény, akit a nyolcvanas években, a következő Tiszatáj-botrány kapcsán - amikor a meszes agyú hatalomnak már a „kópia” is sok volt - az MSZMP KB egyik írói aktívaülésén Mocsár Gábor kútmérgezőnek nevezett.

És hány ilyen feltétel nélküli ítéletvégrehajtó van ma is. Várják az új parancsokat. Bármilyen parancsot. És fenik a régi kést az új áldozatokra.

+

Az idő eltelt, az életmű nem teljesedhetett ki, és mindnyájan szegényebbek vagyunk. Azok is, akiknek mindez köszönhető. Mert a vérdíjakat is csak a tehetségek tudják jól visszaforgatni a gazdaságba.

Van azonban díszpolgárunk, legendánk. Van Ilia Mihályunk, aki „lap nélkül is szerkesztő maradhatott”. De azért mégis az volna most az igazi, ha szerkesztőségében mondhatnánk Ilia Mihálynak: Isten éltessen.

Délmagyarország, 1994. szeptember 28.