Falba lövés

Sokan lőttek házunk falába. Orosz golyó, német golyó - ki tudja azt már megkülönböztetni. Negyven év múltán gondos felújításuk nyomai, a közéjük szórt ötvenhatos sorozatok se választhatók külön. A hatvanas évek elején még jól látszott, hogy a kilyukasztott vakolat alatt hol frissebb, hol avultabb a tégla sérülése. Mára egymáshoz öregedtek, erre futotta az időből, tatarozásra nem.

Golyónyomok: sorminták a - gyakran - megszakított fejlődés gyászjelentésén.

De az élet jött rajtunk tovább, és ott van már a golyóverte falon a Coca-Cola- meg a másmilyen reklám, s a szép estéken, amikor a sötétség itt is olyan, mint bárhol másutt a világon, s kigyulladnak a fények, magasabbnak látszik az életszínvonalunk.

Holott képzőművész happeningje lehetne, hogy egy hatalmas blondelkeretbe foglalja a vadiúj amerikai reklám egy részletét a mellette szabadon maradt fal negyven és ötven évvel ezelőtti német-orosz sérüléseivel, s föléírja címnek: Magyar rokokó.

De nem a képzőművész jön, rájuk is, mint mindenféle művészre, most rossz idők járnak, hanem a telefon. Létesül a kapcsolat, szobánkba fejlődik az internet, íróasztalunkon a nagyvilág: polgárosodunk. Ha van pénz, van telefon a falban is, a zsebben is.

A legenda szerint a szocializmusbeli sorállás Rákosi pajtás egyik elszórt megjegyzésével kezdődött. Állítólag azt mondta az egykori vezér, hogy nahát, abban a Horthy-korszakban egész jól kiépítették a telefonhálózatot. És a mondat azt jelentette: állj a telefonfejlesztéssel! Ha az embereknek mindenkihez el kell menniük, akinek mondani akarnak valamit, majd csak megunják, föladják a hírcserét, szerencsésen csökken a civil élettér, ezzel is növelve a központi irányítás intézkedési területét. De hogy akkor mi növekszik, ha telefon volna, de nincs rá pénz - ezeket a tapasztalatokat most gyűjtjük.

Tapasztalatokban gazdag kor a miénk, ha túléljük, jó lesz majd visszatekinteni rá. Közös és egyéni, mindenkié és senkié régi és új mentalitásának találkozási pontjában élünk. Szereltetjük a telefonokat, s bizakodunk, hogy a vonal túlsó végén egyből a boldog jövő évezred hallózik. Egyelőre azonban a dolgozó van itt, aki szerel. A jó hazai átlag. Hasában sör, egyik kezében kalapács, a másikban valami hatalmas kampóbelövőgép.

Nem a korrekt, angolos ridegséggel, nem a délorosz sztyeppék meghitt durvaságával, hanem úgy magyarmód megkérdezem tőle: „Mit tetszik itt csinálni?” Ez a puhatolózó stílus azért jó, mert egyetlen másodperc alatt váltani lehet belőle a jó édesanyára.

Azt feleli az új távlatok felé törő dolgozó, aki azonban még magában hordozza a régit is, hiszen a változás sohasem azonnali, hogy kampót lő a falba a telefondrótnak. „És kitől kapott erre engedélyt?”

„A mérnök úr mondta.” „De ez a ház nem a mérnök úré, hanem a miénk. A mi falunkba csak a mi engedélyünkkel lehet kampót lőni.”

Bámulunk egymásra, a magyar álpolgári fejlődés két terméke, mögöttünk a golyószórta fal, fejünk fölött az amcsi reklám, és egyikünk sem érti a másikat.

 Magyar Hírlap, 1996. november 15.