Az éjbe lágyan

Nem kellett mást tenni, mint elkezdeni elölről, és az őskort, ahová startolni visszamentünk, elnevezni vadkapitalizmusnak. Mennyire férfias. Benne a dzsungel varázsa és vonzása, tovább, tovább, tovább, benne a vadász figyelme és ereje; hatalom és győzelem erotikája. A szilaj tánc a tűznél, a vérző zsákmány körül. Győzni a teljes vereségig, ez a szabadság.

Ki kit kerít be, miközben mindenki önmagát?

A sarkon a közterületet bekerítették, az biztos. A közterület se föltétlenül köztulajdon. Egyáltalán, létezett valaha is ez a fogalom, vagyis a lehetőség a beleszólásra? A közterület azé, aki bérbe veszi - nem a „köztől” (ki találkozott már vele?), hanem attól, aki a közt egy hivatalban képviseli. Esendő lélek, mint mi mindannyian, a saját egzisztenciáját védi, ahogy a rendőr is, meg én is, hiszen annyira törékeny most a lét, s „úgy teli vagyunk apró, maró okkal, / mint szúnyoggal a susogó füzes”. (József Attila: Emberek)

Kettős életet élünk. Állandó frászban, már nem a holnapért, hanem azért csupán, hogy mi lesz délutánig, délig, egy óra múlva - egy perccel később. Állandó frászban, hogy mi lesz - most.

Miközben sikerül, már akinek, saját hajunknál fogva kihúzni önmagunkat, újra és újra. Örökletes tulajdonságunk ez, a kelet-közép-európai századok során belénk ivódott művészi képesség. Kudarctól kudarcig állandó társunk ekképp a sikerélmény.

Hűség a pénzhez, hűség a frászhoz!

Az utcavégi bekerítő, hivatali engedélye birtokában, dróttal körülvette a közhelyet, oly mód, hogy a drótkerítés folytonossági hiányához, a kapuhoz ültetett két munkanélkülit, egyet nappalra, egyet éjszakára, fejük fölé pedig kiírta: őrzött parkoló. A védelmi pénzt viszont sokallják a környék lakói, nem is igen élnek e védelem és segítség lehetőségével. Ott ácsorognak a géperejű járművek ma is, ahol tíz évek óta mindig, egy csöndes utcában, amelynek azonban két végére ki van téve a kresztábla: mindkét irányból behajtani tilos.

Az idők hajnalán, amikor az ifjúsági probléma először „fölmerült”, s a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa „Szigorúan titkos!” határozattal eltökélte, hogy a panelpincéket klubokká kéne átalakítani, káembés iroda, azaz körzeti megbízotti rendőrőrszoba is létesült néhány utcával odébb. A káembés gyakorta sétált a városképet évgyűrűik gyarapításával lágyító fák alatt, a két tiltó tábla közötti parkolást azonban soha nem tette szóvá. A különrendőrre később elfogyott a pénz, az iroda megszűnt, az ifjúsági probléma ellenben a demográfiai hullámvölgyben is megmaradt.

De a fák növekedésénél sokkal jelentősebb rendbontás is történt az utcában. Egy nyári estén - hiszen a protestálás korát éltük akkoriban - az ismeretlen kontesztáló kromofággal locsolta végig a járműveket. Vérbeli kommunista szombatéj vált az akcióból. A lakók boszorkányos gyorsasággal lent teremtek, és mindenki mosta mindenki kocsiját. Zseblámpák villogtak, slagok, vödrök, kefék, jobb időkre félretett rongyok kerültek elő, igazi közösségi megmozdulás volt, áthatva szolidaritással, a végén katarzissal, s mind csodálkoztak, hogy piszok életükben de sok a tisztítószer.

Nyomozás indult, s eközben ismeretségre lehetett lépni egy rokonszenves, ifjú hadnaggyal, aki a tömegszerencsétlenség valódiságáról az igazolást a biztosító számára kibocsátotta. S ha már hadnagy, csak megkérdezték tőle a szocialista viszonyok tiltó táblái közt polgárosodó lakók, hogy nem indít-e egyúttal eljárást a szabálytalan álldogálás miatt. De a közrend embere legyintett, mondván, hogy efféle belső területekkel ők nem foglalkoznak.

Hát nem is lett volna rá erejük. Amikor évek múlva az első URH-kocsi újra betévedt a kis negyedbe, amelyet a megélhetési bűnözők - például betörők - már szinte naponta látogattak, bizalmukat a rendőrségbe vető gyanútlanok meg-megállították az URH-t, örömmel nyugtázva a közegek jelenlétét, elújságolva nekik a bűn terjedését, s kérve, jöjjenek minél gyakrabban. De fáradt választ kaptak a recsegő rádiótól hangos járőrkocsiból: „ Ilyesmire nekünk nincs időnk.”

Most azonban már rend van, és Istennek hála, polgárbarát rendőreinknek elegendő szabad idejük jut rá, hogy fülön csípjék „az efféle belső területek” összes tilosban parkolóját.

A közbiztonság totális kirobbanásával, a pokolgépészek teljes hatástalanításával, a pénzmosók tökéletes eltisztításával, a vámbűntények megszüntetésével, a gyilkosok és a kurvafuttatók megfutamításával egy időben, pontosan azután, hogy az őrző-védő baráti társaság (bt), az utca végét pénzért nyíló parkolónak kerítette el, megjelentek a kis utcában a rend őrei, és a tiltott helyen várakozásért pakolták a szélvédőkre a feljelentésről szóló értesítőket. Jöttek éjfélkor, jöttek reggel, s napközben többször is. Hacsak akadt egy szabad percük két kommandós akció között, azonnal kiugrottak oda, és megint kiraktak néhány cédulát. Majd, ki tudja miért, lehet, hogy a köznyugalomra tekintettel, már most megkezdődtek a nyári szabadságolások, az akciók abbamaradtak, s talán még pénzbüntetés sem érkezett sehova. Persze, még hátra vannak a közterület felügyelők. Ahelyett, hogy a titkos szemétlerakókat kapnák el a zöldben, e helyt ők is jól el tudnának csemegézni. És hátra vannak még a farkasok óráján működő kocsifeltörők is.

Mint az őrült, rohangásznak a zsákok meg a foltok, és egymást keresik. Úgyhogy biztosan konszenzus születik gazdasági emelkedésünk, polgárosodásunk érdekében ott is.

Magyar Hírlap, 1997. május 10.