A kötéltáncos

A két szarka biztos azért fészkelt ide, az ablakom előtti fára, hogy hallgassa a cédéimet, nézze a tévém. Én meg őket nézem, és hallgatom a csörgésüket, hisz semmi dolgom. Dudorászhatom, hogy I’m a Chickaleary bloke, with my one, two, three, meg azt is, hogy odavagyok magáért, a fekete hajáért... Van időm, itt húszdekánként kell megdögleni.

Mert excentrikus vagyok!

Persze hogy az vagyok, ez a foglalkozásom. Ellenem azonban vád, ami a szakmában alapkövetelmény.

Egy este együtt dolgoztunk barátommal, az élő szökőkúttal. Ő elterült a földön, és azonnal spriccelni kezdett. A köldökéből vagy tíz méter magas sugár lőtt ki, s az ujjaiból, a lábujjaiból szökő víz legyezőszerűen fogta körül a vastag, középponti sugarat. Ekkor ömleni kezdett szeméből a könny, két hőforrásból a nehéz sókkal teli, forró patak. A közönség ilyenkor tutira őrjöngeni kezd. A könnypatakok látványa mámoros örömöket tud kiváltani.

A lelátók fölött kifeszített, lentről láthatatlan, cérnavékony kötélről lenéztem az alattam szikrázó víz kibomló, miriád cseppre széthulló szirmaira, a szenvedélyes sajnálkozás mohó kielégülésére vágyakozó ezernyi szempárra, és elhatároztam, hogy kész, átnormázom a mozgást. Befejezem a triviális küszködést a kötélen, és bemutatom a számomat. 

Amint ráléptem a kötélre, ott a szédítő magasságban azonnal le is fordultam, de nem zuhantam le róla, amire ilyenkor nagy levegőt véve mindenki ráizgul, hanem fejjel lefelé indultam el rajta, az egészre még azzal is rálapátolva, hogy a súlyos és hosszú egyensúlyozó rudat lefelé lógattam. A tomboló taps helyett néma csönd fogadta a bravúrt.

Sikerült!

A szavuk is elakadt.  

Még a kötél közepéig se értem, az élő szökőkút máris elapadt. Barátom egyedülálló számát, az Örömkönnyet vette elő. A szivárvány színeit csillogtató, hatalmas könnycseppként sétált körbe-körbe. Amikor lejöttem, megigazgatta még nedves szakállát, s miközben hajlongott és pukedlizett, és végre felszabadultan felzúgott a taps, odasúgta, javasolni fogja a kongresszus összehívását.

Nagy lendülettel folytattam a szám tökéletesítését, azt terveztem ugyanis, hogy az egyensúlyozó rudat végképp elfelejtem, s egy kubikostalicskát tolok fejjel lefelé magam előtt a kötélen. A zenekart új aláfestő betanulására kértem, a szabónál új dresszt rendeltem. Olyat, ami szinte beleolvad majd az égbolt színébe!

Kongresszus, kongresszus, köszönt rám kollégám, a harisnyaember, s jelentőségteljesen bólogatott. Mások szemében is csillogott az érdeklődés, az arcok elismerést tükröztek. A művésznő, akinek elég pocsékul megy, mert egyetlen trükkje, hogy 61 éves, de 16-nak látszik, amikor összefutottunk, rögtön 10-nek mutatta magát. A másik sarkon a fogerőművész mosolygott rám, de úgy, hogy szinte fölemelt és földhöz vert a kezemben tartott fölszereléssel együtt.

És még aznap telefonált Laci bácsi, a Magyar Erő és Testügyességi Mutatványosok Országos Egyesülete Könyvelői Karának elnöke, s kérte, hogy nézzek be hozzá. Jézus Mária, ez még mindig megvan, ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam a hangját. Moháts László, egy köszvényes alkoholista, az igazságszolgáltatásból pakolták át a Budapesti Kötéltorna Egyesületbe, miután véget értek a kivégzések. Soha nem iszik semmi mást, csak egy korty sört, az az egy korty viszont mindig a szájában van, akárhányszor lenyelte is. 

De lekötöttek a számom nehézségei, és elfelejtettem az invitálást. Már rég nem az volt gond, hogy a kubikostalicskát fejjel lefelé végigtoljam a kötélen, ez tökéletesen ment, de időnként kipottyant belőle a csákány vagy az ásó, és potyogott a föld is. Nem sok, néhány göröngy, egy kis porhanyó, de egy mutatvány vagy tökéletes, vagy nem. Félig nagyszerű, ilyen nincs. Ma este bemutatom majdnem kész világszámom - ezt nem lehet kiplakátozni.   

Még a kongresszus is lemerült az emlékezetem aljára, annyira belefeledkeztem a megoldások keresésébe, amikor Moháts megint üzent. Na jó, majd másnap. És a sok hülyeséget végig se hallgatva hazamentem, letusoltam, és aludtam.

Reggel az előszobájában azért egy kicsit tátva maradt a szám. Nyomuk se volt az álpuritán műbőr izéknek, hanem egy szolid, nyugat-európai office fogadott. Csak a titkárnő, a kócevő Jolanda volt a régi. Hatalmas íróasztalán azonban több képernyő is villogott, s Jolanda egy pókerprogramot próbálgatott reménytelenül lebirkózni. Most se fogadta a köszönésem, hanem csak úgy hátrabökött a fejével, ott az ajtó.

Mahagóni borítású hűtőből szedte elő Laci bácsi a sört, megkérdezte, hogy kérek-e. Dehogy, a mi szakmánkban nincs ivás. Persze, vigyorgott, s megkért, hogy egy pillanatra fogjam meg az üveget. A szája sarkában csillogott a nyál, nyelt, és egyből a szájába öntötte a következő kortyot. Sose tudtam megfejteni, hogy tud beszélni, miközben a szája teli van Kőbányaival, Pilsenivel, ma már Amstellel.

Ez az ő kunsztja.

Baromi kedvesen mosolygott, és elkezdte magyarázni, hogy oké, oké, minden rendben, nem én vagyok a probléma, nem én, hanem az, hogy a fejjel lefelé végzett kötélmutatványt az egyesület nem tudja könyvelni. Legalábbis egyelőre nem. Úgyhogy abba kéne hagyni, legalább addig, amíg kidolgozzák rá a megfelelő ügyviteli technikákat.

Mondtam, hogy én nem értek ezekhez a dolgokhoz, de még messze nem vagyok készen, amíg én a számot fejlesztem, addig ők okoskodják ki az ügyvitelt, és legfeljebb annyi történik, hogy egyszerre készülünk el. Ők az adminisztrációval, én a produkcióval.

Laci bácsi képén erre kivörösödtek a pikkelyek, ordítani kezdett, és egyik kezében az üveget, másikban a poharat szorítva, nagy nehezen föltornázta magát a támlásszékből, eközben is folyton töltötte az italt, amely varázslatos módon anélkül került a szájába, hogy a poharat odaemelte volna.

A kötélen így kell járni, üvöltött Laci bácsi, s két kezében az italos készséget egyensúlyozva, szélesen terpesztve aprókat ugrott előre.

Én a sört figyeltem, amely egyszerre folyt a nyelőcsövében, örvénylett a garatján és úszott a levegőben, félúton a pohara és nyitott szája között, miközben Laci bácsi az erőlködéstől izzadtan ugrándozott és ordított, hogy így kell járni, úgy kell járni, nem pedig fejjel lefelé.

Ez tényleg világszám, s ahogy pikkelyes pofázmányát néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy állati jó ridikült lehetne szabni a bőréből. Ahol a szája van, oda terveztem a cipzárt, és ezzel el is jöttem, mert teljesen kötött időbeosztást alakítottam ki magamnak, s nem szerettem felrúgni a saját szabályaimat. Amikor a szotty iszák meglátta a hátam, újra tök joviális lett, és megint meg akart kínálni egy kicsi serrel.

Kifelé szembetalálkoztam Aladdin rabuleső művésszel. Fogtömésig vigyorgott: hogymint tengeted? Hát biztos nem olyan jól, mint te, a Csepű és Ocsú Rt. felügybiz. tagja, mondtam neki, mire befogta a pofáját, de mielőtt magára hagytam volna, még megkérdezte, tényleg elmarad-e a kongresszus?

Szerintem nem, ilyesmiről nekem senki se szólt. Feltűnt, hogy miközben állunk ott egymással szemben a lépcsőn, teljesen szabad marad. Se lánc, se vasgolyó, se bilincs. Apage, Satanas! Baljós jelenés. Mert Aladdinnak az a lejsztje, hogy aki mellett elmegy, az bilincsbe veri őt.

És azt mondja, Moháts elnök úr újságolta el neki tegnap reggel mint várható elnökségi döntést, hogy nem lesz kongresszus. Amint a könyvelő nevét a száján kiejtette, egy vasgolyó kezdett növekedni a bokáján, és aranyozott betűk írták ki rajta: Moháts.

Nem vártam be, amíg a kunszt teljesen kifejlődik, Aladdin megláncosodik, nyakig bilincsben ragyog, és a csuklójára kattan a drágakőutánzatokkal, üveggyöngyberakással díszített nyolcas - hogy mennyire oda tudnak lenni ezért -, hanem magára hagytam a lelkendező brokifejet, s rohantam melózni.    

A szekrényemben egy feladó nélküli levelet találtam. A nőiesre formázott férfikéz biztosított róla, hogy váratlan jóakaróm, és a mellékelt fénymásolatot „azér küldi”, hogy végre megtudjam, ki az, akiben bízom, s mi történik a földön, „egésszen pontossan” az irodákban, amíg én ott fenn szaladgálok.

A xerox tényleg elkeserítő volt. Nincs kedvem az egészet idemásolni, de olyanok voltak benne, hogy semmibe veszem Newton gravitációs törvényét! És rögtön egy kis szemforgató maszatolás, hogy az artistamunka lényege a hétköznapi élet szabályainak felrúgása, a légtornász, a műugró, a kötéltáncos játszi könnyűséggel szalad, száll, röpköd a magasban, mintha testét, egyes testrészeit vagy egyik-másik testi tulajdonságát tényleg ki tudná vonni a természet szabályai alól, de ebben az esetben nagyon fontos a feltételes mód. Nem feledkezhetünk meg a mintha szóról! Mert az, ha valaki nem veszi figyelembe, hogy két pontszerű test egymásra tömegének szorzatával egyenesen, kölcsönös távolságuk négyzetével meg fordítottan arányos vonzerőt fejt ki, vagy minderről nem is hallott, az a dilettantizmus bizonyítéka!

Alul Örömkönny szép, kalligrafikus aláírását olvashattam. Régi beszélgetéseinket idézgette a levélben, azokból az időkből, amikor még én se tudtam, hogy valójában mire készülök. Úgy látszik, a triviális küszködés meg a bukdácsoló egyensúlyozgatás emlegetése, az beakadt neki. A xerox utolsó mondata úgy hangzott, hogy a Magyar Erő és Testügyességi Mutatványosok Országos Egyesületének rendkívüli kongresszusa remélhetőleg mihamarabb összeül, és örökre letilt a pályáról.       

Én meg egyből közönség elé viszem a produkciómat, és passz, kinyalhatják. És indultam is, hogy elkezdjem végre a munkát, de nem sikerült. Az éjjel az állványaimat ledöntötték és összetörték, a kötelet meg húszcentis darabokra szabdalták föl.

Pár évvel ezelőtt, amikor - most már megmaradok ennél a szóhasználatnál - a triviális küszködést megunva visszavonultam, és dolgozni kezdtem az új műsoron, azonnal elterjedt, hogy kifáradtam, kiégtem, el vagyok szenesedve, és ezért tűntem el, de örökre.

Tartottam hát akkoriban egy bemutatót, csak hogy jelezzem kísérleteim irányát, hisz messze nem volt készen a szám: még csak oldalt tudtam járni a kötélen. Ráléptem a klasszikus szabályok szerint, s ahogy felharsant a zene, lassan, elegánsan kilencven fokkal lefelé fordultam, s a kötélnek nem az alsó felületén, hanem az oldalán indultam el.

Már ezt se tudta utánam csinálni senki, a kritikákban mégis azt olvashattam, hogy egy gyerekláb vastagságú kötélen se tudok egyenesen végigmenni, hanem eldőlök, és oldalt mászok, billegek végig.

Ha legalább szájharmonikáznék közben, vagy tányérokat, habverőket dobálnék...

Elcsöndesült a telefonom is, és csak hónapok múlva szólalt meg újra. Örömkönny hullámzott a drót másik végén, és bejelentette, hogy sok-sok szeretettel és nagy-nagy barátsággal még aznap este meglátogat. Bajban ismerszik meg a jó barát, gondoltam, bár egyáltalán nem éreztem bajban magam. Azért érdekes, hogy mégis ez kattant be. Lifeshow a kötélen, mondta, amint lekabátolt, s ráncos manóarcával fölmosolygott rám, mint egy szakállas sült alma a kemence torkából. Helyet foglalt, és teli aggodalommal, nagyon kedvesen és mélyen azonnal ócsárolni kezdte a számomat. Hogy mennyire kidolgozatlan, darabos, minden természetességnek ellentmond, s hogy a maga kategóriájában egy hagyományos, de kimunkált látványosság sokkal többet ér annál, mint amit én csinálok.

„Mi a célod?”

Szótagonként ízleltem Örömkönny szavait, mond-e olyat, amit használni tudok a finomításban. Becsüld ellenségedet, mert ő mondja ki hibáidat - és az ellenség fogalma meleg, baráti tartalmakkal telt meg, amitől fogva már nem is volt nehéz derűsen hallgatni hosszas, túldörzsölt mondatait, s egy pompás estét tölthettünk együtt. 

Álmomból többször is arra a percre riadtam fel, amikor megláttam az összetört állványokat, a szétszabdalt kötelet. Éjjel fölriadni rá, hogy ott belül szól a csengő, nagyon ocsmány dolog. Az embernek nincs ideje, hogy temperálja az idegeit, s a behatoló azonnal a szívébe tapos. Szédültem.

Ráadásul csengett a telefon. Még szerencse, hogy már úgyis föl voltam riadva. Egy félrészeg nő volt, nem mutatkozott be, de megismertem a hangját, a rajongó művésznő, a hatvanegypertizenhatoska. Te rohadt mocsadék, csak ennyit mondott, s utána egy férfihang folytatta: „Figyejjé, asszed, hogy maj pont tégedet nem húz le itten a fődvonzás?” 

Ki adta a szájukba ezeket a szavakat?

És a lakatoséba?

Mert reggel meg a lakatos telefonált, és visszamondta az előző nap vállalt rendelést. Hogy rosszul mérte föl az erejét, sokkal több a munkája, mint tegnap hitte, és nem tudja megcsinálni a felszerelésemet.

Nem, nem és nem.

Leizzadtam, mert ilyen állványzatot más lakatos nem tud csinálni. Gyorsan fölöltöztem, s elindultam, hogy megnézzem, nem tudom-e én kijavítani, összerakni valahogy?

Biztos nem. De hátha.

Ahogy a lépcsőházban a zakóm zsebébe dugtam a kezem, egy összehajtogatott papírt éreztem az ujjaim között. Szétnyitottam, eközben leértem, s láttam, a postaládára a nevem alá oda van festve: „Te mocsok!” Hát ugyanezt írták a zsebemben talált papíron is, csak bővítve egy kicsit, hogy kapjak már a fejemhez, mert legközelebb nem fogom a helyén találni.

Nyomuk se volt már a roncsaimnak. Mindenütt serénykedett, sürgött-forgott, próbálkozott valaki. Csepűrágók, kócevők, kóklerek, tűzevők, ködszurkálók, dárdadobók, trapézművészek, behajtók, vándormenazsériák, baltahajítók, untermannok, képmutogatók, strómanok - aprópénzre váltott nagy képességek a létért vívott küzdelemben.

Egy tükrös falú, csillogó-villogó, mézeskalácsajtós házikó előtt, amelyre ez volt kiírva, kupilintyó, a híres bűvésznők - akiknek a lábuk között is feltehetően cilinder van - szemfényvesztegették magukat a keresleti rohamokban. 

A centrumban a gyorsszobrász folytatta összes elképzelhető és váratlan előadását. Óriás, kerek naptükör volt középre vonszva, a gyorsszobrász abban nézte örök modelljét. Keze alatt lángolt az emelvényes arcmassza, a büsztpép, lábával a dobgépet üzemelte, fenekével a zenegépet vezényelte, s mihelyt újabb mellszobrát flambírozta, szoborbecsinált, márványgarnírung, popsijával tusba tremolózta a zenegépet.

A véleményvirtuóz egy piros-fehér-zöld szalagokkal díszített rózsaszín kopjafa köré rendezte aznapi első bevetését. ďsi trükk, mégis mindig, minden porondon bejön: mi ez, kérdezte a segítő, az átváltozóművész elé téve két köteg bankjegyet, egy harmadikat pedig visszatartott. „Traianus oszlopa?” - kérdezte a virtuóz, de a segítő csak úgy lazán, a pénzköteggel intette, hogy nem.

Egy gondolatolvasó ugrált állandóan körülöttük, erőlködött, hogy egy fél, vagy ha nincs szerencséje, egy egész másodperccel hamarabb bekiabálja, hogy mit fog mondani a virtuóz. Egyszer se találta el, mégse hajtották el a francba, mert nagyon vonzotta a közönséget, amiért is hol a segítőtől, hol a virtuóztól kapott egy-két bankjegyet a kötegből.

Hátukban a halember tátogott szakadt tornacipőbe hajtogatott uszonyokkal, a lacikonyha pultja előtt meg egy zsíros szárnyú, kövér és csapzott sólyom fetrengett a cementen, s azonnal befalt minden mócsingot, beivott minden maradékot, amit lehajítottak vagy kiloccsantottak neki.

A piszkos cementpadlón kopogtak Jancsi bohóc kamatlábai is. Az ő remeklése, hogy jó barátaitól nagy összegű, nem túl hosszú lejáratú kölcsönöket kér, azonnal berakja a bankba, egy hónapig, kettőig neki kamatoznak a bankók, s miután kivágta belőlük magának a rezet, a tőkét hálálkodva visszaviszi. 

A hátsó soron egy csomó bolhacirkusz dirigálta magára a figyelem középpontját. A bolhaidomárok acéltopánkát húztak a bolháikra, s ahogy a kis vitézek pattogtak a hintákon, szökelltek a cérnaakadályok fölött, nagyokat koppant a talpuk.

Elefántház, olvastam az egyik bolhakalitka fölött. A másikon nagy neonbetűk villogtak: „Mamutparádé”. A bolhaidomárok verték a tamtamot, a kikiáltók szórólapokon, rádiókon, tévéken irányították a kasszához a jónépet. Az előadás még véget se ért, máris kezdődött elölről. Már föl is rámolták a bolhanyerget az egyik vezérpéldány hátára, s a bolhadirektor bekonferálta, hogy nyolc rabszolga emeli föl az elefántszékbe a nagy királyt. A maharadzsa és népes kísérete nekilendült, ugrott, és méltóságteljesen keresztülpattant a cérnakarikán, amit hatalmas taps és a bolhaidomárok elismerése jutalmazott.

Ahogy a vascipellős bolhaosztagok ide-oda, összevissza ugrándoztak, a bolhacirkuszok együttes hangja folyamatos géppuskaropogást adott ki. Rémülten állt ott egy amatőr, arca bánatosan lefolyt, rácsöpögött a zakójára, onnan a nadrágra, s fekete tócsába gyűlt körülötte, amelyet mindenki elkerült. Kezében egy tábla, amelyen csak ennyit olvashattam: „Én”.

A Tiszta Férfiúság Kézegyensúly Point reflektorözönében egy fehérbe öltözött férfiú állt sugárzó arccal: a kézegyensúlyozó akrobata. A lábai combig be voltak betonozva a porondba, hogy abszolút stabil legyen a mutatvány, a kezeit pedig úgy tartotta, mint egy karos mérleg két karját. Néhány pillanatra teljesen azonos szinten volt a két keze, mert egyik tenyerébe is tettek kétmilliót és a másik tenyerébe is tettek kétmilliót, s így, ha csak másodpercekre is, de az egyensúly eszményien megvalósult.

Az akrobata veleszületett tulajdonságának köszönhette rendkívüli képességét: a tenyerében sokkal több idegszál huzalozódott, mint egy közönséges polgáréban, és tele volt Vater-Paccini érzékelő testecskékkel. Ennek köszönhetően a tenyere ultrareceptorként, úgy is mondhatjuk, hogy két különlegesen érzékeny serpenyőként működött. A liliomos akrobata így anélkül, hogy odanézett volna, rögtön tudta az összegek nagyságát, és jobbra- vagy balrahajlással jelezte, hogy melyik serpenyője súlyosabb.

Az elhajlás mértéke a háta mögött lévő skálán forintra kerekítve mutatta a különbséget, de az akrobata a folyamatos egyensúlyra törekedve azonnal tartotta másik serpenyőjét. A legkülönbözőbb hazai és külföldi bankokba eldugott folyószámlák növekedése artisztikusan tükrözi az ideális állapotért vívott töretlen harcot, a kézegyensúlyozó aprólékos műgonddal csiszolt brillírjeinek társadalmi hasznát.

Nagy Kígyó jött szembe, az Indián Falu elnevezésű, ismert egzotikus csoport főnöke. Ráköszöntem, de nem fogadta. A vállával még meg is horzsolt egy kicsit, ahogy eltrappolt mellettem, de mégse. Ez nem lát?

A gondnok szájában ott kojtolt a hatalmas stinkadóresz, ki se vette, úgy társalgott velem, a foga közül fújkálva a pofámba a csípős, büdös füstöt. Azt mondta, nem gondolta, hogy azok a roncsok még kellhetnek, és kivitette az állványaim darabjait a szeméttelepre. Kábító gyorsaság. Legutóbb két hónapig könyörögtem, hogy ürítse ki a szemetesedényeket. Úgy látszik, nem hiába beszéltem.

Otthagytam az irodát, kívül Nagy Kígyó egyik fiatal harcosa, Hűséges Colt ácsorgott, s egy elég kezdetleges mutatványt vezetett elő. Kivicsorította a fogait, kezét a koltjára tette, s bele, a fülembe susogta, hogy ő jobban tud gyűlölni, mint én, aztán rám mutatva nagyot üvöltött, hogy az is meghallja, akit nem érdekel: „Te rasszista!” - és bukfencet hányva elsietett, de fejét a két térde közé szorítva még visszakiáltott: „Különben is, fénykép van róla, hogy piálsz.”

Ennél sokkal érdekesebb volt Buffalo Bill. Jolanda is őt bámulta, egy ámokfa alatt kötögetve.

Buffalo Bill most Fekete Bika bőrét húzta föl, és Fehér Bika körül durrogtatta a karikást. Amikor jöttem, Fehér Bika bőrét terítette magára, és Fekete Bikát üldözte lovát sarkantyúzva. Jolanda arca titkoktól tüzelt. A férje pénzéből költött néhány milliót, a befektetésre fordított összegről kiállított számlák mégis a szeretőjének az adóalapját csökkentették. Mirákulum, mirákulum, áradt szét Jolandában a zsigeri öröm. Csoda történt!

Vannak trapézművészek, akiket a gyűlölség ereje tart a magasban, és műlovarnők, akik a díjugratáson szőrén ülik meg gyűlöletüket, de ez mind eléggé veszélyes. Ha ugyanis az artista túl sokat foglalkozik a gyűlölködéssel, könnyen megtörténik, hogy az lesz az egyetlen attrakciója, s nem biztos, hogy felismerik a gyakorlat értelmét: miközben késsel rohan a többieknek, valójában segítségért kiáltozik.

És csak ezután következett még a kötélverők heves támadása. Ha felidézzük a szólást, akasztott ember házában ne emlegess kötelet, be kell látnunk, hogy akasztó ember házában kötelet emlegetni ugyancsak ízetlenség.

A kötélverők támadása teljesen jogos.

Beígérték, hogy a kötélgyártók, kötélfonók, kötelesek, kötélverők mind összefognak, és verni fognak engem is. Még az Országos Főkönyvtár kőnyomatos hírlevele is kitért az eseményekre, hogy a feneketlen nyomtatási szabadságban elszabadult a pokol, s a köteles példányokat nem kapják a törvény előírásainak megfelelően. Már csak a csodában bíznak! Illegalitása mélységeiből fölsejlett erre a Nyilvánosság Kör, visszautasította a sajtószabadság elleni durva támadást, és megint kámforrá változott.  

A Fizikatanárok Országos Egyesülete a Nemzeti Iskolaszékkel közösen tiltakozó megmozdulásokat szervezett, mert megrontom a gyerekeket. A csodára nincsenek berendezkedve! Az általános tömegvonzás mindenkire vonatkozik, hogyan oktassanak és neveljenek, ha szemükbe röhög a nevelt, hogy ez se igaz már.

Hogyne volna igaz! És a tanár úr öntudatosan elindult a plafonra.

A demonstráció sikerült, a tanár úr büszkén fejre esett, amitől még nagyobb lett a röhögés. Tömegvonzás, tömegvonzás, prédikált a kéttornyú csanádi püspök. Éppen az a baj, hogy az ilyesmivel tömegeket lehet vonzani!

És ekkor jelent meg a Nyilatkozat a gravitációnak az égitestek kialakulásában és anyaguk együtt tartásában betöltött pótolhatatlan szerepéről. Hetvenhét prominens írta alá: „arra gondolni se szabad”, hogy a gravitáció hatása leárnyékolható.

A fizikatanároktól végül is megmentett az érdekvédelmi szervezetem, a  Magyar Erő és Testügyességi Mutatványosok Országos Egyesületének választmánya. Független szakértőik megállapították, hogy tényszerűleg is a kötél alatt rohangászom. Ebből pedig az következik, hogy nekik mint becsületben megőszült, tisztességes szemfényvesztők tekintélyes testületének, nem is kellett volna figyelmet fordítaniuk az ügyre. Hogy mégis foglalkoztak vele, azt kizárólag a Nemzeti Oktatás és Nevelés Tervéért, a jövő nemzedékek ép testéért és lelkéért érzett felelősségük indokolja, s most már legfőbb ideje velem együtt lezárni ezt a dolgot.

Azonban már híre ment, hogy pedofil vagyok. A szülők rendőrért kiáltottak, a szexuális kisebbségek pedig arra hivatkozva tüntettek, hogy rossz hírbe hozom őket, ami egyéni és közösségi elfogadottságukat egyaránt megnehezíti.

A feministák táblákat hordtak körbe, vágják át a macsó torkát, több férfit a parlamentbe! A műholdkórosok, akik általában kilövéskor vágnak neki, azt tették szóvá, hogy miért nem közvetíti az eljárást valamelyik csatorna, erre a szóra pedig már a Sokgyerekesek Társasága is felkapta a fejét, és szemináriumot szervezett a közműdíjak tarthatatlanságáról.

Én meg azon gondolkodtam, hogy eltelt itt nekem ezer év, szép nagy darab idő. Ezer darab kártyanaptár egymáson, már fogásnak se rossz. És? Nem baltával, hanem hardverrel meg szoftverrel loccsantják szét a fejem. De azért örültem, hogy végre átlavinázott rajtam a gyilkos ricsaj, hogy már rég nem rólam, hanem saját magukról ordítoznak, én meg folytathatom a munkát.

Fogalmam se volt, hogyan, hiszen felszerelés nincs, és még a roncsaim is eltűntek a szeméttelepről. Lehet, hogy nem is oda vitték őket?

Járkálni kezdtem, hogy összehozzam valamiképpen a dolgaim, de bárhol próbáltam is megszervezni magamnak valami létfülkét - mintha ott se lettem volna. Mint aki nincs. Levegő.

Mire azonban erre rádöbbentem, akkorra elkezdtem kidolgozni ott fenn a magasban a kötél nélküli kötélmutatványokat. De mi a fenének? „Hát nem létezel! Apukám, csoda történt veled: halott ember jár! Ha megállsz, halott ember áll. Ha ágyba bújsz, hánykolódik a halott. Ha meg fölkelsz, holt ember fogat mos. Érted már?”

És nem voltam biztos benne, hogy ezt én mondtam magamnak, vagy egy közeli hozzátartozóm.

Kiköltözködtem hát ide, a szarkafészekbe. Az ablak és a fészek közötti távolságot nem kötélen, nem fejjel lefelé tettem meg, hanem egyenesen járva egy gondolaton, amelyet ebbe a szóba lehet sűríteni: csend.

Forrás, 2000/1.